A felderít?k átszelték a jeges ?rt, felfoghatatlanul nagy sebességgel repülve. A fejl?désnek hála értékes életüket nem kellett a hosszú utazásra pazarolni, mindannyian az élet és halál határán lebegve vészelték át az utazást, a teljes biztonságot nyújtó burokban. Dzsuf, a vezet?jük sem volt kivétel, ? maga is éppoly öntudatlanul és magatehetetlenül várakozott, mint a többiek.
A burok volt Dzsuf népének egyik leger?sebb fegyvere a zord világ ellen, képessé téve ?ket a környezeti kataklizmák túlélésére és a bolygóközi utazás viszontagságainak elviselésére is, ha úgy hozta a sors.
A hibernációban lebeg? felderít?k nem tudták, de az utazás a végéhez közeledett. A burok belépett egy megfelel?nek látszó bolygó gravitációs terébe. A további eseménysor, bár látványos, de valójában egyszer? rutin m?velet volt. A burok nem küzdött a természet és a bolygó er?ivel, ehelyett, páratlan ellenálló képességére hagyatkozva, egyszer?en átengedte az irányítást nekik. A stratégia ezúttal is bevált, néhány felettébb kockázatosnak t?n?, ám valójában teljesen veszélytelen man?ver után tökéletes biztonságban landolt egy folyóparton.
A receptorai azonnal m?ködésbe léptek. Számoltak, elemeztek és a hosszú kiértékelés végén egy aprócska, addig szinte észlelhetetlen utasítássor nyomán megkezd?dött az ébresztés. A robotok észrevétlenül végezték a dolgukat és Dzsuf összes társával együtt hamarosan eszméletére tért.
A tetszhalott állapotban eltelt hosszú évek semmiféle nyomot nem hagytak rajtuk, mindannyian úgy ébredtek, mintha csak el?z? este hajtották volna álomra a fejüket. A környezet persze teljesen ismeretlen volt, ám az évezredek alatt kialakított rutin mindig, mindenütt ugyanaz volt.
Megkezd?dött a kolónia építése.
A rutinnak fontos része volt az is, hogy a kolónia magját kezdetben a burok adta, de ahogy b?vült a létszám, fokozatosan áttértek a helyben található anyagok felhasználására. A kolónia építése szemkápráztató tempóban folytatódott, alig telt el pár év – ne felejtsük el, Dzsuf népe évezredekben, évmilliókban gondolkodott – és virágzó település jött létre a burok egykori landolásának helyén.
Dzsuf népe hihetetlen tempóban hajtotta uralma alá a kezdetben igencsak ellenséges környezetet. A kulcsot a helyben megtalálható alkotórészek tudományosan tervezett és ellen?rzött felhasználása adta.
A kollektív emlékezet mesélt olyan régmúlt korokról, amikor a távoli el?dök még nem álltak a fejl?dés ilyen magas fokán és ádáz küzdelmet vívtak a helyi természeti er?kkel.
A helyi er?k szinte mindig ellenségesek voltak.
Nem egyszer óriási, vérszomjas lények törtek rájuk, máskor mérgez? anyagok érkeztek a folyón, megint máskor szélviharok tépázták, pusztították a kolóniákat. De aztán eljött a felvilágosodás boldog aranykora. Dzsuf ?sei rájöttek a probléma megoldására. Nem harcolni kell a körülmények ellen, hanem kihasználni ?ket.
A dolog persze nem ment könnyen. Új anyagok, új és még újabb algoritmusok százait, ezreit kellett kipróbálni – és persze akadtak szép számmal balesetek is.
De az ?sök nem adták fel. Mai ésszel elképzelhetetlen kitartással kutatták fel az újabb és még újabb módszereket, és er?feszítéseiket végül siker koronázta.
Megismerték az anyag titkait és megtanulták, hogyan hajtsák az uralmuk alá.
Hosszú-hosszú, munkás évtizedek teltek el. Dzsuf élete alkonyához érkezett. Miel?tt visszaadta anyagát a mindent alkotó körforgásnak, lelke végigszárnyalt a valamikori kolónia fölött.
A landolás helyén emlékpark és szemet gyönyörködtet? szobor állt, a település világvárossá fejl?dött, amelynek a határai a semmibe vesztek.
Dzsuf belsejét még egyszer, utoljára átjárta a megelégedettség. Nem élt hiába. Lelke a látvánnyal elégedetten hagyta el az egykori felderít? porhüvelyét.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.29. @ 09:58 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
