Jöttem anyám szelíd öléből
enyém volt a kín,
övé a néma elbocsájtás,
ami neki béke volt,
az nekem örök lázadás lett
nála-nélküle tanultam meg,
az útnak vége soha nem lehet…
Mert mindig indulunk,
és ha van hová érkezésünk,
ott csak egy pillanat a jelen
lábnyomunkba árnyékunk rejtőzik,
és mi megyünk estbe, fénybe,
újjászületni reggelente a Nap csókjába.
Mögöttünk hegyek, előttünk a végtelen.
Árnyba kúszva, gyászba bújva,
lopva, csalva az időt
szeretünk, vétkezünk,
bűnbe esve könyörgünk.
Lelkünkön mázsányi kereszt.
Te (meg)tartasz, ha zuhanok,
helyettem is lélegzel, ha fáradok,
és súgod szép szavakkal átölelve,
az útnak nincs vége, csak kezdete…
Nehéz a múlt, súlya néha a föld alá húz,
de tudjuk, ha majd nagyon fázunk,
faltól falig, árnytól árnyig,
Isten keze bús-lombokkal betakargat,
édentől a mennyországig,
ott hol szűzfény leng az út végén,
húzódik szerelem-árvaságunk.
De hiába nyújtjuk kezünk,
testünk torpan, csendre int a jelen,
szemünk hunyva, kar a karban,
egymásba öleljük a tegnapot a holnappal,
az út mögöttünk egyre keskenyebb…
Nincs már korlát, a semmi a kapaszkodó,
éles kanyarok, mélységek, magasságok,
álmainkat rezgő vékony holdfonál tartja,
s a mozdulat lassan visszahajlik hiánnyá.
Tartanál még tenyeredben,
lélegeznél értem,
indulnál, hogy mindig érkezz.
Ami távol volt,
az most közel búvik hozzánk,
lábunk alá simul a rögös út…
A világra olvadó sűrű alkonyatban
szárnyaink fáradtan álomba némulnak,
elfogy az idő körülöttünk,
de nem adom fel,
most én lélegzem helyetted,
s ami ma csendben meghal bennünk,
az holnap Istenben él tovább…
mert az útnak vége soha nem lehet…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
