Napok óta egyre nyomottabb lett a hangulat a munkahelyen. Mindenki tisztában volt a nehéz gazdasági helyzettel, de senki sem akart azzal szembenézni, hogy esetleg holnap neki fogják azt mondani, hogy megszűnt a munkája, nincs rá tovább szükség. Mint valami Damoklész kardja lebegett ez a levegőben. A fiatalabb munkaerők nem nagyon törődtek ezzel, mivel azt gondolták, „mit veszíthetek?” Maximum munkanélkülin leszek, és közben keresek egy másik helyet. Fiatal diplomás munkaerőre mindég szükség lesz. Egy részük még fenekedett is az idősebb kollegákra.
– Minek van még itt? Miért nem megy nyugdíjba, elveszi tőlünk, fiataloktól a lehetőséget, a kifutást.
A megfontoltabbja úgy vélekedett, hogy az idősebbektől tanulni lehet, és a tapasztalatuk, amiket évek alatt szereztek, nélkülözhetetlen.
Sajnos a munkaadók nem így gondolkodtak. Ahol tudtak, leépítettek, és tapasztalatlan, fiatal munkaerőket igyekeztek alkalmazni. Egy nap az öreg személyzeti csoportvezetőt /personal schef/ behívatta magához az igazgató. Legalább húsz éve volt már a cégnél, és mindig kikérték a véleményét. Most is azt gondolta, ilyen miatt hívják.
– Foglaljon helyet – üdvözölte nyájasan az igazgató. – Egy kávét vagy valami frissítőtő
– Köszönöm semmit!
– Rossz hírt kell önnel közölnöm. Az utóbbi időben sajnos úgy tapasztaltam, hogy nem maradéktalanul hajtja végre a felső vezetés utasításait. Sokszor volt olyan eset, amikor ön az idősebb munkaerőket nem engedte kitenni /kündigolni/. Nehéz időket élünk maga is tudja és senki sem pótolhatatlan. Nem számit, hogy kinek hány év gyakorlata tapasztalata van, néha szembe kell nézni azzal, hogy nem tudjuk tovább tartani. Maga a personal schef, tehát pont magának a feladata, hogy ezeket az utasításokat fontolgatás nélkül végrehajtsa.
– Nézze uram! Már majd nem húsz éve dolgozom itt. Sok mindent megértem, vezetőség– és tulajdonoscseréket, sztrájkokat, de eddig soha sem volt problémám. Nem értem, hogyha választhatok, hogy kinek mondok fel, egy három éve nálunk dolgozó diplomásnak vagy egy több mint tíz éve nálunk alkalmazott szakembernek. Én a fiatalabbat küldöm el inkább. Annak még nyitva a világ. Egy idősebb munkaerőnek már kevesebb az esélye egy új munkahelyet találnia. Hiába tapasztaltabb, manapság az olcsóság a mérvadó és ezért alkalmaznak inkább fiatalokat. Viszont egy már jólmőködő, régi cégnél, mint a mienk, szükséges a tapasztalat és a gyakorlat. Lehet, sőt biztos, hogy drágábbak az ilyenek, de gondoljon csak bele: mennyi időbe telik, míg egy fiatalból jó, használható munkaerőt faragnak. Minimum négy–őt év. Tehát az idősebb azért behozza azt a pénzt előbb–utóbb, amit beleáldoztunk, mert valakire szükség van, hogy átadja és megtanítsa a fiatalabb generációt.
– Valahol megértem, de maga is értse meg, a vezetőségnek nem ez a véleménye. A felső utasítást kell követnie.
– Elnézést, de eddig szabad kezem volt ebben, és én dönthettem. Igaz előzőleg minden egyes ügyet külön önnel is megbeszéltem, és eddig nem voltak problémái velem.
– Ez így igaz, de mondtam, változnak az idők, és mások a követelmények, elvárások.
– Tudja maga egyáltalán micsoda nehéz feladat az, amit tőlem kérnek? Van arról fogalma, mit érezhet, aki most 54 éves, akinek vagy 25 év munkaviszonya van? Hogy mit jelent egy embernek, ha megszűnik a munkája, és felépített egzisztenciája egyik napról a másikra semmivé válik? Egy élet eredményét rombolják le, aminek eddig élvezte gyümölcsét, és pont mielőtt nyugalomba vonulhatna, mondják neki azt, hogy vége, nincs tovább? Ha ezt kívánják tőlem, akkor tegyen ki engem is! Alkalmatlan vagyok erre a szerepre valóban, hogy én legyek a bakó, az ítéletvégrehajtó. Tisztában vagyok, mit jelenthet ez annak, aki belekerül. Új életet már nem tud kezdeni, mert hiába a tapasztalat a gyakorlat, a munkában eltöltött évek, pontosan, ahogy az elején maga is mondta nincs már rá sehol sem szükség, mert drágább, mint egy frissen diplomázott, aki valóban olcsóbb. A tapasztalatot nem mindig lehet kiváltani pénzzel. Kitől tanulja meg az a fiatal munkaerő, hogy mit, hogyan kell. Óhatatlan hibákat fog elkövetni, ami nem hasznot, de kárt hoz a cégnek.
– Sajnálom önt! Én is hasonló állásponton vagyok, de nem én döntök. Nekem is vannak főnökeim, akiknek az utasításait végre kell hajtanom. Ez nem szakszervezet, hogy azt nézzem, az innen elküldött munkaerő, mihez kezdő Ez nem az én gondom. Azért van a munkaközvetítő, hogy elhelyezze ezeket.
– De hova? Maga is ugyan olyan jól tudja, hogy 54 éves embert már senki sem akar felvenni. Ez így mégis embertelen.
– Nem vitatom, de nem az volt a feladata, hogy ezzel törődjön. Kénytelen vagyok a hónap végétől felmondani magának.
– Vegyem úgy, hogy megszűnt a munkám?
– Igen! Jár magának a szabadság és a ledolgozott évei utáni minden juttatás.
– Tudja ön, hogy hány évem van a nyugdíjigő Igazán nem sok már.
– Ez sajnos a maga baja. Mi ilyen dolgokat nem nézhetünk uram, mert, ez a fejlődés útjában áll.
Nem volt nagyon letörve ettől a „grandiózus” beszélgetéstől. Végigfutott gondolataiban sok minden. Hányszor és hányszor volt élete során olyan helyzetben, hogy valaki emberségétől, együttérzésétől függött a sorsa. Annó így maradt életben a nehéz időkben, és ő is hány embert mentett meg így a haláltól, hogy belegondolt az adott helyzet komolyságába. Hány olyan esete volt, hogy segített az elesetten a kiszolgáltatotton. Ugyan miért? Hogy most hálából ő is kiszolgáltatottá legyen?
„Nem, én nem vagyok képes olyanná válni, amit elvárnak tőlem. Egy darabig lesz kitartásom a végkielégítésből, és majdcsak elboldogulok valahogy, van diplomám, szakmai tapasztalatom, nem létezhet, hogy ne kapjak valami kis munkát a nyugdíjig.”
Otthon a családjában nem szólt semmit. Pedig a felesége próbálta faggatni, látta rajta a feszültséget, de nem akarta őt is terhelni. Tudta, hogy neki sem könnyű. Tanárnő, és manapság már a tanárokra sincs nagy szükség. Pláne a tapasztalt öregekre. Drágák, sokba kerülnek… Hiába, sajnos, amit a volt főnöke mondott, mégiscsak igaz. Felesleges manapság a jó és tapasztalt munkaerő. Lényeg az, hogy olcsó legyen, még ha ez a minőség rovására is megy. Volt már így, nem is egyszer. Nem is olyan régen, alig 65 éve, amikor a tanult embereket szélnek eresztették és még segédmunkát sem kaptak. Mi lett a végeő Népirtás és háború. A szegénység erőszakot szül. Márpedig a munkanélküliség az, ami a szegénységet szüli. Az áru nem fogy el, mert az embereknek nincs rá pénzük, még ha az a napi szükséglete is. Ezért zárnak be üzemek és kerülnek az emberek az utcára. „Miért én töröm a fejemet ilyenekenő” gondolkodott el. „Nem magára tartozik”, ahogy a főnöke mondta. „Magának azt kell végrehajtania, amit felülről mondanak”. Ezek, és hasonló gondolatok kínozták, és tudta, hogy csak időlegesen tudja ezeket nem elmondani feleségének.
* * *
Másnap ugyanúgy, mint eddig, felkelt és elindult, mintha munkába menne. Autóját a házhoz közeli parkolóban hagyta, és villamosra szállt. Közben megvett egy csomó újságot, amiben tudta, hogy álláshirdetések vannak. Még fel sem ütötte a hirdetés rovatokat, csak a címlapot böngészte: bankrablás, megölte, kifosztotta – és hasonló címszavak váltogatták egymást.
Nem gondolkoznak a világ vezetői, hogy mindez, ami most már mindennapossá kezd válni, a megnövekedett bűnözés, a teremtett válságnak az egyenes következménye? Nem a menedzserek fizetéseit kéne emelni, nem a bankok tartozásait fizetni és betömni, hanem munkaalkalmakat teremteni az embereknek. Patinás cégeket tesznek tönkre, ahonnét aztán ezrek kerülnek az utcára, és a tulajdonosokat nem vonja senki sem felelősségre. Tönkrement, mert nincsen kereslet az árujára: Nem tudta volna olcsóbban adniő Nem igaz az, hogy neki nem maradna nyeresége, ha olcsóbban árulna. Bizonyítékok halmazát tudná felhozni, hiszen maga is benne volt ebben tegnapig. Tudta, hogy cége nem akarja olcsóbban adni az általa előállított termékeket, mert a tulajdonosok már megszoktak egy bevételt, és nem akartak a szint alá menni. A munkásokon verték le először, hogy elküldték őket, vagy olcsóbb munkaerőket alkalmaztak szaktudás nélkül. Hogy ez a minőség rovására ment, az nem érdekelt senkit. Csakhogy nem számoltak, és még most sem akarnak számolni azzal, hogy ha a munkásnak, a dolgozónak nincs megfelelő bére, nem fog vásárolni és a termék a raktárakban vagy az üzletek polcain marad.
Közben megérkezett a munkaközvetítő irodába. Nagyon sokan voltak. Megkereste azt az osztályt, amelyik a képesítésének megfelelő emberekkel foglalkozott, leült a többi hasonsorsú emberek közé. Miközben várakozott, a hirdetéseket böngészte, hátha talál valamit. Tollával sorban jelölte be a szakmájában hirdetőket. Igen ám, csak a megjelölt felső korhatár a legtöbb helyen maximum 35 év. Hamarosan rákerült a sor. Bement és bemutatkozott a tanácsadónak.
– A papírja hol van?
– Milyen papír? Elnézést, de életemben először vagyok itt. Soha nem voltam még munkanélküli.
– Felmondó levél, munkahelyi véleményezés, és a diplomái.
– Csak tegnap mondtak fel, és szóban. Elvileg még hat hétig szabadságon vagyok, de már most szeretnék feliratkozni, hogy munkát keresek.
– Nem tudom addig magát listára venni, amíg nem hozza a szükséges iratokat. Csak akkor tudom felvenni a rendszerbe, ha írásbeli felmondása van. Azután tudjuk bérszámfejteni, hogy mennyi munkanélküli segély jár majd havonta önnek.
– De én nem akarok segélyt, értse meg. Én munkát szeretnék kapni minél hamarabb.
– Nézzen ki az ajtó elé! Ezek az emberek mind munkát szeretnének kapni, és nem tudok nekik honnan leakasztani. Van, aki már több hónapja jár ide, és ugyanúgy diplomája van, mint önnek. Nem tehetek róla, ez a szabály. Addig nem vehetek senkit sem munkanélküli állományba, amíg nem hoz írásos felmondólevelet, hogy megszűnt a munkája. Egyetlen, amit maga tenni tud addig, hogy itt nálunk, vagy az interneten próbál munkát keresni magának.
– De nem érti meg, hogy csak hat hetem van?
– Miért lenne csak hat hete? Utána még fél évig kapja a munkanélküli segélyt, és ha addig sem kap munkát, utána is folyósítunk segélyt önnek.
– Nem akarok segélyeken élni. Mióta diplomám van, egy napot sem voltam munka nélkül.
– Sajnálom uram! Most ez van. Elmehet egy átképző kurzusra, árának egy részét mi fizetjük.
– Ebben a korban? Megmondaná, mit tanuljak ki, amiben munkát is kapokő Nyelveket beszélek, diplomám van, mit tanuljak ki még?
– Menjen el nyelvtanárnak például. Most pont ilyeneket keresnek.
– Nincs is tanári képesítésem.
– Vannak, akik diploma nélkül tanítanak, és jól meg is tudnak élni belőle.
– Tud egy ilyen helyet mondani?
– Uram megmondtam magának, amíg nincs a rendszerünkben, nem tudok magával érdemben foglalkozni. Kint találja az asztalokon a napi ajánlatokat, azokból válogasson, vagy az interneten levő hirdetésekből. Sok szerencsét, viszont látásra.
Kiment az előtérben levő asztalok egyikéhez és folytatta az álláshirdetések böngészését. Legalább húsz ajánlatott jegyzetelt ki, és utána elkezdte hívni őket telefonon. Pár helyen időpontot kapott megbeszélésekre, találkozókra. „Nem is olyan nehéz” csillant fel a szeme. „Csak akarnom kell. Van nyolc hely ahova várnak megbeszélésre. Nem létezhet, hogy legalább egy helyen nem vesznek fel!” Utána az újságokból szedte ki a hirdetéseket, amikre úgy gondolta, van esélye. Két helyre azonnal be is hívták. Megnézte a címet és már ment is a metrómegállóba. „Mennyi ember jár metróval munkába”, suhant át agyán ez a felismerés, ahogy körülnézett. „Eddig mindebből én semmit sem láttam. Vajon akik az irodákban dolgoznak, tudják ezt? Talán azok igen, akik ugyanúgy végigutazzák nap mint nap a távot a munkahelyre és vissza. És ezt az utazásra költött időt ugyan ki fizeti ki? Napi egy óra oda, egy óra vissza. Két teljes óra minden nap. Ha csak 25 eurós órabért számol az ember, az akkor is ötven euró egy nap. Heti átlagban az már 25o euró és egy hónapban ezer euró? Ezt miért nem számolja ki egy munkaadó sem? És mi pénzbe kerül a közlekedés? Havi bérembe minden hónapban kaptam kétszáz euró üzemanyag hozzájárulást. Ez egy részét fedezte a költségeimnek. Na de én, mint vezető pozícióban kaptam ennyit. Vajon mennyit kaphat az, aki nem vezető poszton van? Lehet, hogy semmit?”
Közben megérkezett a címre. Az irodában leültették és megkérték, hogy amíg behívják, töltse ki a jelentkezési ívet. Vagy háromoldalnyi papír volt a legkülönbözőbb kérdésekkel. Még ki sem állította teljesen, már szólították is. A munkaügyi referens egy harminc körüli fiatalember volt. Vagy húsz percig beszélgettek és a vége az lett, hogy megkérte, a kiállított kérdőíveket adja le a titkárságon életrajzával, és a diplomájának másolatával. Cirka egy héten belül értesítik telefonon, hogy pozitív, vagy negatív a jelentkezés elbírálása. A következő helyen hasonlóképpen járt. „Ha naponta így, csak két–három helyen jelentkezem, az körülbelül tíz hely. Csak lesz egy, ahol alkalmaznak?”
* * *
Teltek a napok, a hetek, és ő szorgalmasan adta be a jelentkezéseit a hirdetésekre. Egy nap összeszámolta, valami hatvan helyet számolt. Visszajelzést sehonnét sem kapott. Kezdte hívogatni őket, a válasz a legtöbb helyen az volt, hogy már betöltötték a helyet.
– Na de miért nem értesítettek? – tette fel a kérdést valahol. – Hiszen megígérték, hogy egy héten belül telefonálnak, hogy számíthatok–e a helyre, vagy sem.
Szinte sehol sem kapott erre választ. Hatvanból négy volt, ahol azt mondták, még minden esélye megvan, de még nem született döntés. Sovány vigasz – gondolta, amikor naponta legalább húsz–harminc telefonbeszélgetést bonyolít le, és ezt már nem fizeti ki senki neki. Elérkezett a hatból az utolsó hét, amit egyfolytában aktív munkahelykeresésre fordított. Lehangoló eredménnyel. Egyetlenegy munkahely nem értesítette, se pozitív, se negatív válasszal. Micsoda egy ügykezelés. Próbálta volna meg ezt ő annó! Aznap repült volna, ha elmulaszt választ adni egy munkahelyi jelentkezésre. Fellebbezéseket írt és különféle jogi fórumokat keresett fel, hogy miért engedik meg ezt a trehány nemtörődöm viselkedést, de általában úgy néztek rá, mint aki a Holdról érkezett.
Aztán felvilágosították, hogy egy cég sincs arra kötelezve, hogy kedvezőtlen válasz esetén kiértesítse a jelentkezőt, hogy ne számítson tovább rájuk, már alkalmaztak mást, vagy alkalmatlannak minősítették a pozícióra kora, vagy egyéb miatt.
Miután megkapta a volt munkahelyéről az összes okiratot és a végkielégítést, visszament a munkaközvetítő irodába. Listára vették és a tanácsadó adott neki egy dátumot, hogy mikor jelentkezzen legközelebb:
– És addig mit csináljak?
– Érdeklődjön! Nem csak nekünk kell helyet keresni magának, hanem aktívan kell írnia a jelentkezéseket.
– Látja ezt a stócot? – terítette ki táskájából az aktacsomót. – Ez hat hét termése. Nyolcvanhat jelentkezés a különféle nyolcvanhat helyre, és egytől sem kaptam választ, hogy igen vagy nem, és még csak arra sem vették a fáradságot, hogy felhívtak volna, avagy egy e– mailt küldtek volna, hogy sajnáljuk, de nem. Ehhez mégis mit szól?
– Nem szabad mégsem abbahagynia! Továbbra is maradjon ilyen szorgalmas, és meglátja egyszer pozitív választ is fog kapni. De tudja mit? Elküldöm magát egy tréningre, ahol arra tanítják a jelentkezőket, hogyan kell egy állásinterjúra felkészülni és, hogy minek kell benne lennie egy jelentkezési kérelemben. Három hét a kurzus, és mi fizetjük. Magának csak részt kell vennie a tréningeken, amik nyolctól egyig tartanak.
– Én menjek tréningre? Nézze már meg a papírjaimat? Húsz évig eben dolgoztam, én bíráltam el azt, hogy ki kaphatja meg a szabaddá vált állásokat, és maga engem akar tréningre küldeni? Inkább küldjön oda, ahol én leszek a tréner! Húsz év gyakorlat és diploma. Maga még arra sem veszi a fáradságot, hogy elolvassa az adataimat. Különben nem küldene ilyenre.
– Lehet, hogy húsz éve a pályán van, de tudja mi minden változottő Hol volt akkor még e–mail és számítógép. Megváltoztak a követelmények mindenütt. Ami húsz éve jó volt, az manapság kevés. Higgye el, jót fog magának tenni.
Kéretve, kelletlen elfogadta az ajánlatot. Este leült a feleségével megbeszélni az adott helyzetet.
– De hát miért nem szoltál már rögtön, amikor ez történt?
– Nem akartalak terhelni ilyennel. Meg van a napi programod nélkülem is. Egy férjnek tudnia kell gondoskodni a családjáról. Ha erre képtelen, nem való férjnek. Lassan huszonhat éve élünk együtt. Harminc év alatt összesen két munkahelyem volt. Soha nem voltam munka nélkül, mindég tudtam elég pénzt hozni a megélhetéshez.
– Ne magadat hibáztassad. Nem te vagy ezért felelős, hanem a társadalom. Ha nem tudsz elhelyezkedi, márpedig ez sajnos nagyon valószínű, kérni fogjuk a nyugdíjazásodat. Elvégre van harminc év munkaviszonyod.
– Nyugdíjba? Te álmodsz! Az utóbbi időben módosították a nyugdíjkorhatárt 65 évre. Hatvanévesek dolgoznak manapság. Nincs miből fizetni a nyugdíjakat.
– Nem tudom. Ne legyél ennyire magad alatt. Valamit kell, hogy találjanak neked.
– Ugyan már! Hat hét alatt végigjártam egy csomó helyet, már nem is tudom összesen hány jelentkezést írtam, és még válaszra sem méltattak. Egy háromhetes kurzusra akarnak elküldeni, ahol azt kéne tanulnom, hogyan kell megírni egy munkahelyi jelentkezést. Nekem akarják ezt tanítani, aki harminc éve ebben dolgozott!
– Kénytelen vagy elmenni, ha elküldtek. Harminc év alatt nagyon sokat változott a világ.
Másnap elkezdte a kurzust. Még sok vele egykorú ember ült ott az órákon. Rezignáltan, és letörve, minden lelkesedés nélkül. Egy nap nem bírta tovább a monoton gépszerű szöveget, amit egy harminc körüli férfi tartott, és beviharzott az institute vezetőjéhez.
– Mondja, mi folyik itt? Mit akar tőlünk ez a harminc éves pionír zseni? Nekünk akarnak magyarázni, alapvető dolgokat? Nekem, aki ebben dolgoztam? Ez nem más, mint pszichológiai foglalkozás, hogy eltereljék a figyelmünket a napi gondjainktól.
– Kérem, ne idegeskedjen. Ha nem akarja a kurzust, nem muszáj ide járnia, nem kötelező. De akkor kevesebb munkanélküli segélyt fog kapni.
– Ha nem járok, akkor az elvonásokkal jár? Ez kényszer uram! Maguknak azért van fizetésük, és addig, amíg minket itt taníthatnak. Nem gondolja, hogy ez kidobott pénz? – tört ki belőle a panasz. – Miért nem a huszonéveseket tanítják meg erre? Azokat kéne motiválni és nem ezt a korosztályt. A huszonéveseket maguk hozzászoktatják ahhoz, hogy lehet munka nélkül is megélni. Diszkóznak, mulatoznak, lógnak, és a való életről fogalmuk nincsen. Nincs munkalehetőségük, nincs elfoglaltságuk nincs egy életlehetőségük még a friss diplomásoknak sem. Hogyan kezdjenek családot alapítani, milyen alapokra tudják tenni az életüket? Ebből van a rengeteg bűnözés. Mert éjjel–nappal a reklámokat, hogy ezt vegyen, azt vegyen, és ilyen–olyan luxus élet rózsaszínű ködét vázolják fel nekik, ami elérhetetlen. Munkája nincs, pénze nincs, hát persze, hogy ellopja, vagy megszerzi valami törvénybe ütköző módon.
– Menjen ki innen, ez nem rám tartozik, és ne oktasson engemet. Itt mi tanítunk és nem maga. Ha tanítani akar, akkor csináljon egy privát iskolát. Menjen vissza az órára és nyugodjon le.
Kint a folyósón gondolataiba mélyedt. Aztán otthagyott mindent és elkezdett minden cél nélkül kóborolni. Aztán új ötlettől hajtva bement az oktatásügyi minisztériumba. Keresett egy referenset és beadta neki az ötletét.
* * *
– Tehát maga egy oktatási centrumot akarna létrehozni, ahol nyelveket tanítana, angolt és franciát. Tanári képesítése van, vagy valami hasonló, ami feljogosítaná egy ilyen létrehozására?
– Harminc évig dolgoztam, mint munkaügyi vezető. Három idegen nyelvet is beszélek.
– Ez nem elég ehhez uram. Nincsen semmi tapasztalata az oktatás terén. Ha van elég tőkéje, akkor nyithat egy ilyet, de megfelelő gárdával, vagyis diplomás tanárokkal.
– És mennyi „kapitál” kellene ehhez?
– Úgy cirka fél millió euró. Ez a minim tőke, amivel elindulhat, és amire kaphat engedélyt.
– És gondolja, ha most egy fél millióm lenne, akkor ebbe fektetném beő
– Azt én nem tudom uram. Maga azt kérdezte, mik a feltételek és én arra válaszoltam. Hogy az megéri–e magának, és jövedelmező lesz–e, az nem az én gondom.
Tovább rótta az utcát, megint csak minden cél nélkül. Agya lázasan dogozott. Mire fektesse be a pénzét, ami nincs is feleslegben, és ki biztosítaná arról, hogy nem úszna el, aztán kénytelen lenne csődbe menni. Naponta olvasható az újságban, hogy hányan fektették be a nehezen megkeresett pénzüket valamilyen vállalkozásba, aztán alig egy év alatt teljesen tönkre is mentek…
Egy vasúti hídhoz ért, amit lezártak minden forgalom elől. Táblákat látott kitéve, hogy belépés tilos és életveszélyes. Mintha irritálta volna a figyelmeztetés. Átmászott a korlátokon, fel a hidra. Mindenütt védőrácsok voltak felszerelve, és figyelmeztető táblák, hogy magas feszültség, életveszély. Körülbelül a híd közepén megállt és letekintett az alatta futó sínekre és magasfeszültségű kábelekre. Frekventált helyen volt a híd, és köröskörül forgalom. Emberek jöttek mentek. Egy–egy járókelő felfigyelt a különös alakra a hídon, de senki sem vette a fáradságot, hogy megnézze miért is áll ott valaki, mikoris ez lezárt terület, tehát ott senkinek semmi keresnivalója nem lenne. Azért valaki mégiscsak felfigyelt, mert kezdett a híd felé mutogatni, és mobilt vett elő a zsebéből. Többen is követték tekintetét.
– Menjen oda valaki – utasította a járókelőket – és próbálja szóval tartani. Én addig értesítem a mentőket és a rendőrséget. Az, az ember valamire készül ott. Menjenek már, amíg tragédia nem lesz!
Páran elindultak az időközben összeverődött csoportból a híd felé. Megálltak a zárókorlát előtt és bekiabáltak.
– Mit keres maga ott bent? Nem látta a táblát? Maradjon ott, ne mozduljon, megyünk segíteni magának.
A férfi állt, mint aki nem lát, nem hall. Valamilyen más dimenzióban járhatott.
Ketten óvatosan átmásztak a korláton és lassan elindultak felé. Az, mintha csak erre várt volna, hirtelen magához tért a révedezésből és felkapaszkodott a híd korlátjára. Még egy pillantást vetett a feléje közeledőkre, aztán eltűnt a mélységben.
– Elkéstünk – állapította meg egyik a csoportból.
– Reménytelen eset volt. Ez az ember kemény elhatározással jött ide, hogy végezzen magával. Nem tudtuk volna megmenteni.
– Miért mondja ezt? Talán, ha kicsit másképpen beszéltünk volna hozzá, és szóval tudjuk tartani, amíg megérkezik a segítség, akkor megmenekülhetett volna.
Közben a híd két végén tömeg kezdett kialakulni a kíváncsi emberekből. Megérkeztek a mentők és a rendőrség is. Intézkedések sorozatát hozták. Lezárták a környéken a forgalmat, majd két tűzoltó leereszkedett a már áramtalanított vezetékek közé, hogy kiemeljék a férfi holttestét. A csoportosulásból pár ember kivált és mobiltelefonjával kezdte fényképezni az eseményeket. Megérkeztek a média emberei is, a televízió és az újságok riporterei is. Egymást taszigálva próbálták megörökíteni a jeleneteket, hogy azok már az esti híradásokban benne lehessenek. Majd egy órai lezárás után helyreállt a közlekedés, és minden ment tovább a megszokott napi medrében.
Az esti újságok címlapjain már ott voltak a sokkoló képsorok, és az esti híradó is ezeket mutatta.
Egy ötven–hatvan év körüli férfi a vasúti hídról, a felsővezetékek közé vetette magát. Tette elkövetésének okai egyelőre ismeretlenek!
Legutóbbi módosítás: 2009.07.12. @ 17:32 :: Avi Ben Giora.
