Renoválás és kölcsön kenyér
Péntek este még beugrottam Petyóhoz, némi egyeztetésre.
– Akkor holnap jöttök Mikivel?
– Megbeszéltük már, nem?
– Egy részit igen. Szóval odajöttök úgy fél egy felé, és onnét megyünk tovább anyagért. Mint mondtam, lesz egy fekete fuvarom is, de ez csak az én boltom.
– Mire gondolsz? A verdáért mi vagyunk felelősek, azt te nem viszed el sehova.
– Petyó! Ezen kár most vitatkozni. Le kell mennem Sopronba valamiért és vonattal komplikált.
– Csak nem Baron szekrényét akarod elhozni? Megállapodtál vele valami jó pénzben?
– Én a Baronak? Ha egy millát fizetne, akkor sem. Nálam lejátszott teljesen. Most meg még meg is kapta, ami járt neki, hogy lenyúlták. Ilyen emberrel nem szabad kezdeni. Még amikor engem szívatott, megmondtam neki, hogy jönne még az én utcámba, de nem engedem belépni. Emlékezhetsz, hiszen te is ott voltál.
– Ja, emlékszem. De akkor minek mész Sopronba?
– Ott nem csak a Baronnak lehetnek elfekvő ügyei. Különben megtudtam, hogy nem is soproni, hanem keszthelyi, de ez nem oszt, nem szoroz. Szóval elvisztek szépen a határig, és ott én átgurulok Sopronba meg vissza. Utána megyünk bevásárolni a Baumaxba.
Kicsit akadékoskodott az idő rövidsége és a szombat miatt, de leszavaztam.
– Most ez van. Le kell rendeznem, ha tetszik, ha nem.
– És mi addig mit csinálunk, amíg te Sopronban vagy?
– Van ott éppen elég kocsma. Ott megvártok.
Láttam, hogy nagyon húzza a pofáját és nincsen ínyére, de úgy gondoltam kölcsönkenyér visszajár valahol.
Szombaton már korán bementem az üzletbe. Kócos is ott toporgott két másik sráccal meg egy csajjal.
– Ők lesznek talán az új munkaerők, ha Bergmann alkalmazza őket. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. Péter, Jutka és Picur Miskolcról jöttek. Picur sportoló volt, Ifjusági Európa bajnok cselgáncsban. Beválogatták az olimpiai keretbe, de valami négyzeteltérés miatt és, hogy sokáig sérült volt, a végén nem került be mégsem. Nős volt és egy gyerek apja. Az egész család kijött, és Kanadába regisztráltak le. Apja is meg az anyja is megunta a nagy magyar jólétet. Amit tudtak pénzzé tettek és nekivágtak. Péter és Jutka még nem döntöttek, hova regisztráljanak. Nem akartak messzire menni, mivel mind a kettőjüknek családja maradt otthon. Péternek egy éve hiányzott a diplomához. Judit pont leérettségizett. Péter a városi tévénél is dolgozott, mint vágó, oda várták volna vissza, mert csak sima szabadságot kért.
– Gyerekek, én nem tudok semmit sem mondani nektek, nem az enyém a kóceráj. Bergmann majd megmondja mit akar, hogy akar–e, és mennyit fizetne. Kócos biztosan mondta, hogy itt nem rossz a fizetés, de ez mindig változó. Egyszer hopp, aztán kopp, de a napi három kiló az biztos.
– Várjatok, felmegyek a lakásba, mert mire lejön Bergmann meg Judit, lemegy a nap. És miért ne keressetek már ma is egy pár fillért. Lakásotok van?
– Picurt és családját Melk mellett helyezték el egy panzióban. A panziós adna melót, de olyan pocsékul fizet, hogy az nem embernek való. Picur velünk lakik. Most egyelőre Kócosnál vagyunk, de keresgélünk folyamatosan. Amúgy Picur inkább parklakó. Néha a Kunsthistorische előtti parkban alszik, mi meg az autónkban. Trabant, de elférünk benne. Anikónak most gubancos a munkája, talán elrendeződik, de akkor sem akarunk a Kócos nyakán lenni.
Bergmann és Judit már készülődtek. Átadta a kulcsot, hogy engedjem be őket és elküldött, mint rendesen, mondván, az üzletben találkozunk.
– Na foglaljatok helyet, ahol találtok, rögtön jön Bergmann. Én addig hozok reggelit nekik.
– Van itt valahol kávé? – kérdezte Peti.
– Tudod mit? Gyere át velem a Meinlbe, ott ihatsz, a többieknek meg hozunk, amit kérnek.
Sokan voltak, mint általában szombatonként. Nem sokat kellet ténferegnünk, sorban állnunk, hiszen én már „törzsvásárlónak” számítottam.
Fizettem az ő kávéját is, itt a legolcsóbb a kávé és jó is. Igaz, hogy állva kell meginni, de ugyanez a Mekdönciben vagy másutt, ahol le is ülhet a kuncsaft, kettő negyven, sőt hosszú. Sok víz, kevés kávé nem is eszpresszó.
Megittuk a kávét és mentünk vissza.
– Maradnál egy percet – szólt rám Bergmann. – Felveszem az urakat meg a hölgyet. Te bejössz eladni, a hölgy Judittal beül a kasszába, hogy megtanulja a papírmunkát. A két srác meg fregolizik majd Kócosnál.
– Te vagy a főnők! Nekem mindegy. Kócosnak majd adok még pár instrukciót, el fog boldogulni.
– Na akkor küld fel a másik srácot is a csajával és lassan nyissatok.
Bekerültem az üzletbe Picurral meg a két Judittal.
– Lehet, hogy majd a tragaccsal árut kell szállítanod. Eladtam megint egy pár Sharpot. Már rendeltem egy új szállítmányt, valamikor kedden lesz itt.
– És ki lesz a sofőr? Nekem még nincs átíratva a jogsim, és osztrák rendszámú kocsit nem tudok vezetni.
– Van jogsid? – kérdezte Picurt.
– Minek az Főnök. Magyarországon is sajnáltam erre a pénzt. Az csak egy papír, és ha meg is van, az nem jelenti, hogy az illető vezetni is tud.
– Én megbízok benned Picur, de ha összetöröd, vagy mást törsz össze, akkor neked kell fizetni, mert a biztosító nem ad egy buznyákot sem.
– Főnök! Autót én csak megrendelésre törtem össze.
– És az milyen volt?
– Az úgy ment, hogy a tagnak az autójára ráfért volna egy alapos reparálás. Megkért engem, hogy lapítsam meg, hogy fizessen a biztosító. Odaadta a kulcsot nekem meg totálkárossá kellett tennem. Este felhívta a rendőrséget, hogy elkötötték az autóját. A rendőrség körözést adott ki, és persze rövidesen meg is találták totálkárosan. Kárfelmérés, egy–két bürokrata megkenése és két hónapra rá megkapta a pénzt a teljes reparálásra. Persze a biztosítok macerásak, mert csak úgy fizettek, ha volt CASKO–ja és a kocsiban riasztó. Ezek mind apróságok voltak. Jól ment, de aztán felhagytam vele, mert nem csinálhat az ember ilyesmit a végtelenségig, hogy el ne bukja.
– Nálam nem kell törni–zúzni, csak szállítani és lehetőleg nem összetűzésbe kerülni a policájjal. Mindjárt el is kezdhetsz bepakolni, aztán majd szólok, mikor indulhattok.
Közben jöttek–mentek a vevők és volt is némi forgalom. Vagy tíz felé indultunk széthordani az árut. Picur úgy vezetett, mint egy született sofőr. Zsebkendőnyi helyekre képes volt belavírozni a verdával. Fél tizenkettőkor már vissza is értünk az üzletbe. Bergmann nem győzött csodálkozni, hogy Picur minden gond nélkül bevezette a tragacsot vissza az udvarba, ami néha még neki is gondot okozott.
– Nekem bevallhatod, hogy volt jogsid, csak valamiért bevonták.
– Higgye el Főnök, nem volt soha. Kérdezze meg Petit. De rallyztam Miskolcon, ahhoz meg nem kértek jogsit, mert úgy gondolták, hogy aki rallyzik, annak biztos van.
Peti és Kócos is jól kijöttek egymással. Az ékszerész nem akart velük bizniszt csinálni, továbbra is nekem hagyta meg ezt a százast, én meg, ha valaki keresett aranyat vagy órát, azt hozzá küldtem. Persze a srácok tudtak erről, de soha nem hánytorgatták a szememre. Elmúlt dél és megjöttek Petyóék. Bergmann nem sokat beszélgetett velük. Odaadta a kocsipapírokat és a kulcsot, és meghagyta, hogy este hétig hozzuk vissza az autót.
Aggodalmaskodott, hogy sokat fogunk vesztegelni az átkelésnél.
Egyre leértünk Klingenbachba az osztrák határra. A három kapuból egy volt csak kinyitva és nagyon döcögve araszolt a forgalom.
– Na szevasz haver – mondta gunyorosan Petyó. – Ha te itt nem fogsz legalább kettőig szobrozni, akkor semeddig.
– Menjetek, keressetek valami klimót a faluban. Háromkor itt találkozunk.
Átültem a kormány mellé és szépen átaraszoltam. Az osztrák nem is volt kíváncsi a papírjaimra. Beálltam a zárt kapuba, és kiszálltam az autóból, mint aki keres valamit. Fél perc sem telt el jött a határőr.
– Miért szállt ki, hova akar menni? Itt nem lehet leállni!
– Jól van, nehogy megegyen már. Egy WC csak van valahol, mert nekem nagyon ki kell mennem, és a markomba mégse végezhetem.
– Üljön azonnal vissza az autóba. Itt nincs sehol WC. Csak Sopronban, vagy a laktanyában.
– Már bocsánat, de maguk hova járnak? Nem mehetnék én is oda esetleg? Sopronig nem igen fogom kibírni.
– Oda nem engedhetünk be senkit. Adja ide az útlevelét, megpróbálom soron kívül beléptetni. Mást nem tehetek, sajnálom.
Eltűnt az útlevelemmel a határépületbe, majd öt perc múlva jött is vissza és nyitotta a sorompót. Én meg úgy viselkedtem, mint aki halálán van, vagy mindjárt összerondítja magát.
– Na mehet, siessen. Van innen nem messze egy benzinkút, ott könnyíthet magán.
– Köszönöm magának és ne haragudjon. – Gázt adtam és elviharzottam. Én naivan azt hittem már átértem a határon, amikor egy másik sorompó zárta le az utat. Először azt gondoltam vasúti átjáró, de nem az volt, mert két katona silbakolt előtte. Körbejárták az autót aztán kiszállítottak. Elkérték az útlevelet és benéztek a csomagtérbe a sofőr melletti helyet is átnézték. Miután végeztek, utamra engedtek. Elgondolkoztam ezen, hogy ugyan mire ez a nagy felhajtás, ki lehet olyan őrült, aki nyugatról keletre akarna szökni. Igaz, most mentem először kocsival, de a vonaton is kizavarták az embert a kupéból, hogy vagonellenőrzés, és ától–cettig átvizsgálták a szerelvényt úgy befelé, mint kifelé. Ilyenkor a vonat legalább fél–, vagy egy órát vesztegelt a határon, hiába kellett volna betartani a menetrendet.
Beértem végre Sopronba és a Főtéren leparkoltam. A Generálist nem kellet keresni, mert mindenütt táblák voltak, amik lépten–nyomon az odavezető irányt mutatták. Az étteremben szinte csak német szót lehetett hallani. A pincér is németül szólított meg, és amikor mondtam, hogy a Martonyiékat keresem, készségesen odavezetett az asztalukhoz. Bemutatkoztam a társaságnak, aztán gyorsan a tárgyra tértem. Már vették is elő a borítékot, ami le volt ragasztva.
– Nem akarom kibontani, de remélem, csak a bírósági végzés van benne és semmi más. Személyes levél is lehet, de semmi valuta vagy ékszer. Sosem lehet tudni, hogy a határon nem akarnak–e átkutatni.
– Ugyan már, ne vicceljen, nem akarunk magának bajt. Ne siessen, hadd hívjuk már meg ebédelni.
– Halasszuk ezt máskorra. Nekem sietnem kell vissza, mert várnak a határ túloldalán. Nem az enyém az autó és időre kell visszavinni.
– Ja úgy! Akkor majd máskor. Mondja meg, mit szeret, és ha megyünk Menyushoz, viszünk maguknak.
– Köszönöm ne fáradjanak. Maximum cigarettát, de azt amúgy sem tudnak hozni csak akkor, ha többen jönnek.
– Ne törődjön vele. Mondja meg milyen kell, és azt viszünk.
Gyorsan elbúcsúztam és siettem a főtérre.
Visszafelé ugyanaz a hajcihő volt a határon. Megint kétszer is átvizsgálták az autót, aztán átengedtek. Klingenbachnál az osztrák is tüzetes ellenőrzés után hagyott utamra menni. Vagy kétszáz métert gurultam és ott félre álltam az útpadkára. Hüm. Három lesz tíz perc múlva. Relatív gyorsan ment. Petyóék nem hittek a szemüknek.
– Ezt hogyan csináltad?
– Protekcióm van, de nem akartam mondani. Az útlevelem eleve egy csoda, mert kétféleképpen lehet lapozni, és soha nem tudják, melyik az eleje és a háta. Na de most ne nyavalyogjunk. Csere, és hajtsunk tovább.
– Maradj csak, én megyek Miki kocsijával, vezess csak tovább.
– Itt nem pajtás. Magyarországon érvényes a nemzetközi jogsi, itt nem. Szóval ülj csak ide a volán mögé.
Úgy látszik, megéreztem valamit, mert ahogy elhagytuk Klingenbachot, egy rendőr állított meg minket. Sima rutinellenőrzésre.
– Na látod – mondtam fölényesen Petyónak. – Most micsoda gubanc lett volna, ha én vezetek.
Ezután minden a megbeszélt ütemben haladt. Minden klappolt, ahogy elképzeltem, csak egy bökkenő volt, hogy este nyolcra nem lettek készen.
– Vissza kell vinni a verdát Bergmannak, mert balhézni fog.
– Vidd vissza te. Be akarjuk fejezni az egész melót, és ha most abbahagyjuk, akkor nem biztos, hogy mégegyszer nekiállunk – akadékoskodott ismét Petyó.
– Én nem tudom visszavinni. Nektek adta oda, tietek minden felelősség. Minek komplikálni.
Nagyon nem tetszett ez nekik persze, de belátták, hogy nekem van igazam.
Közben hazaértek Menyusék is és odaadtam neki a borítékot.
– Minden rendben volt ugye?
– Láthatod, itt vagyok, és itt vannak az irataid.
Kétezer schillinget számolt le százasokban.
– Elég lesz?
– Mi az, hogy elég? Baro egy szekrényért akart ennyit adni, te meg csak egy sima levélért. Nem ugyanaz.
– Az esküvőre meg vagytok hívva, meg utána a vacsorára is persze.
– Kösz, Menyus. Legyetek boldogok és sikerüljön minél hamarabb kijutnotok Ausztráliába.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
