leginkább anyádra gondolok.
aztán meg arra, hogy vajon meddig
tartasz még összekötve ezzel a
megráncosodott boldogtalansággal.
persze tudom, egyszer?bb így.
nem kell folyton szemmel tartanod,
és azt lesned, mikor mondok igazat.
pedig régen mennyire könnyen ment minden…
emlékszel? mindketten elhittük, hogy
szeretjük egymást legalább annyira,
hogy túléljük a ránk váró hanyatlást.
aztán valahogy tönkrement körülöttünk
az élet, és akkor kezd?dött
ez a kiszámíthatatlan kiábrándulás.
a fák lassan kiszáradtak, az utca
egyirányú lett, és a napok olyan sebességgel
torlódnak egymásba, hogy egyszercsak nem volt
értelme kimászni az ágyból.
tudod, néha még szeretném hinni, hogy
maradt bennünk valami kicsi mosolyféle,
vagy legalább a képesség, hogy utánozni tudjuk
a normálisnak látszó embereket.
vajon láthatom még,
ahogy hajadba ?szül az id??
Legutóbbi módosítás: 2009.07.05. @ 22:00 :: csurai zsófi