1.
Valahol, a Kárpátok karéján belül, az égig nyúló hegyek lábánál örömre virradt a koratavaszi nap. Az azúr égen szelíd felhők úsztak át a kis falu felett. Andorás kilépett a fényre a ház árnyékából és nagyot rikoltott. Bele a szélbe.
— Fiam született! Halljátok hegyek? Fiam!
A csűrből villával a kezében előjött az öccse, s az ő arcán is mosoly ült, ahogy kérdezte:
— Kinek keresztelitek?
— A nagyapja nevét kapja!
— Hiszen az a tiéd is.
— Igaz, hé! — kacagott szembe az öccsével.
Bent a házban az asszonyok fontoskodva sürögtek-forogtak az újszülött s a fiatalasszony körül. Toporgott az ember tétlenül egy ideig, aztán csak elindult a falu felé. Gondolta, beszól István sógorhoz is a jó hírrel, s hátha közben kinyit a fogadó is.
A sógor már kiment a mezőre, úgyhogy nem találta otthon, de a kocsma már kinyitott, mire odaért.
— Fenyővizet töltsél! — szólott a csaposnak.
— Felet?
— Egészet, hé!
Egy hajtásra kiitta az italt, s széles mosollyal az arcán odafordult a mellette álló szikár legényhez.
— Minek örvendesz, Andorás? — kérdezte amaz. — A másénak? Vagy mindegy, hogy ki kakasa pitézte, csak nálad tojjon a tyúk?
— Miii?! — hördült fel az ember, de már lendült is a keze, s benne a rugós bicska.
A csúfondáros legény lehanyatlott a földre, s nyakából ömlött a vér. A csapos odaugrott, próbálta befogni a sebet, de az már mit sem használt. Valaki a telefonhoz ment és hívta a mentőket. Andorás lerogyott egy székbe és a fejét a két kezébe fogva zokogni kezdett.
Megjött a mentő és hamarosan a rendőrség is.
— Ki tette? — kérdezte a közeg.
— Én! — válaszolta Andorás és kinyújtotta a kezeit, hogy tegyék rá a bilincset.
*
2.
Megilletődve ültek az iskolapadban az első iskolanap az elsőosztályosok. A teremben hátul, meg a fal mellett szorongtak a szülők, nagyrész anyukák. A tanító az ismerkedéssel kezdte. Egyenként szólította kis nebulóit, s két-három szót váltott velük.
— Barta Endre! — kiáltotta, de senki nem jelentkezett.
A tanító újra szólította az ismeretlen nebulót, de most sem jelentkezett. Kicsi Andorás édesanyja rászólt a gyerekre.
— Állj hát fel, mert téged szólítanak!
— De, én Andorás vagyok nem Endre!
Lett erre nagy kacagás a gyermeksereg körében. Rigmust is faragtak hirtelenjében a hátsó sorokban: „Andorás, Andorás kell-e néked záptojás?”
A tanító úr szavára aztán csend lett, aki türelmesen el is magyarázta, hogy a hivatalos papírok szerint, melyeket a jegyző úr küldött át a hivatalból az áll, hogy Barta Endre, s ez így is marad.
— Kisfiam! Itt az iskolában téged így szólítunk, függetlenül attól, hogy a családban miként becéznek. Értetted-e?
— Igen! — bólintott a gyerek, de nem volt nagyon vidám a névkiigazítás miatt.
— Szoktál otthon segíteni a munkában? — kérdezte a tanító
— Segítek apónak kihányni a ganyét a tehen alól.
— Játszani is szoktál?
Bólogatás volt a válasz.
— Mondd szépen, hogy igen, s ne bólogass a fejeddel! — szólt a figyelmeztetés —, és mit szoktál játszani?
— A kicsi szekérrel, amit Simon apó készített nekem — emelte fel büszkén a fejét.
Az a kicsi szekér egy csoda szerkezet volt. Pontos mása egy valódi falusi szekérnek. Tartozott ahhoz minden, ami kell: kerék, tengely, lőcs, saroglya, létrás oldal, nyújtó, vendégoldal. Szóval minden. Ha lett volna araszos lovacska akár be is lehetett volna fogni, s indulni, hordani akár szénát, gabonát, vagy más terményt. Még folyami kavicsot is.
Hamar eltelt az első iskolanap a sok újdonság közepette, s el a második is, de harmadnap a kis Andorás sírva ment haza.
— Mi történt, kicsi csürkém? — ölelte magához az édesanyja.
— Nem megyek többé abba az iskolába!
— Aztán, miért?
— Igaz, hogy az apám gyilkos?
— Engem védett — szorította még jobban magához a gyermeket.
Az asszony ölébe vonta, s szorosan ölelte a zokogó kisfiút. Átfutott előtte eddigi kálváriája, s jól tudta, ezzel még nincs vége. Megjelent előtte a részege Gerő alakja, ahogy beállított hozzájuk félgőzösen. Bölcselkedve emlegette jó munkahelyét a városban, ahol sok pénzt keres. Ki is rakta az asztalra a bankókkal teletömött pénztárcáját. De hiába volt pénzes városi munkás, Boriska nem szenvedhette. Látni se bírta, pedig rendesen járt a házukhoz, örökké emlegetve komoly szándékát. Mikor aztán Andorás feltűnt, egy időre elmaradozott, de még akkor is meg-megjelent, ígérve fűt-fát, városi életet, nagyságákra való égszereket, de hiába, Boriska kiadta az útját.
Gerő azonban nem az a fajta volt, aki belenyugszik a veszteségbe. Megfogadta, olyan bosszú áll a leányon, hogy amíg él megemlegeti. S megtette! A kocsmába, ahol mindennapi vendég volt, az ivócimborák közt elterjesztette, hogy a születendő gyermeknek igazából ő az apja. A hír eljuthatott Boriska anyósához is, mert kezdett olyan hegyesen nézni a menyére, mint egy gyanakvó ügyész. Az asszonyka meg nem sejtett semmit, amíg meg nem történt a tragédia.
*
3.
A negyedik elemi elvégzése után a falu másik iskolájában folytatták a gyerekek a tanulást. Kikerültek a tanító bácsi szigorú, de féltő gondoskodása alól és tanárok oktatták ezután őket. Minden órán más tanár! Ez már sok volt Endre — otthon még mindig Andorás — számára. Nehezen alkalmazkodó, indulatos gyermek lett belőle. Alig telt néhány hét az iskolaévből, máris intőt vitt haza édesanyja bánatára. Állandóan verekedett, nem tanult, ha kérdezték a tanárai, makacsul hallgatott.
Otthon nem volt vele semmi baj. Csendes, magának való emberkének ismerték a rokonok, szomszédok. Legkedvesebb időtöltései közzé a kerekes műhely munkájában való részvétel tartozott. Eleinte, kisebb gyermekként, csak nézte órák hosszat, mit dolgozik nagyapja, Simon apó és a két legény, a segédek. Mikor pedig akkorára nőtt, hogy hasznossá tudta magát tenni, szívesen segített a műhelyben. Előbb csak a forgácsok kiseprését, kihordását bízták rá, majd kézbe vehette a szerszámokat is, hogy odanyújtsa annak, akinek épp szüksége van rá. Ezek voltak számára a boldogság órái.
Az esték, mikor egyedül maradt a szobájában, bizony nehezen teltek. Nem akart az álom a szemére jönni. Egyre az járt az eszében, mi van most az édesapjával? Hol tartják bezárva? És mi is történt valójában? Ki bántotta anyát, s miért, hogyan? Millió kérdés, amire nem találta a választ. Kérdezni meg restellt. Bele is halt volna — úgy érezte —, ha szemtől szembe kellett volna édesanyjának feltenni a kérdést. Gondolta, egyszer majdcsak elmondja, mi az igazság. Várta türelmetlenül azt a pillanatot, de még célzás sem hangzott el a történtekről, csupán akkor, mikor az iskolából, elsős korában sírva futott haza: „engem védett”. Azóta nem hozta szóba senki azt a dolgot. Nagyapa sem. Ő aztán különösen nem. Hallgatag embernek ismerte mindenki a faluban, s ez a családban sem volt másként.
Nála laktak, amióta az eszét tudta kicsi Andorás. Nagymama uralta a háztartást, de a jövedelmet a kerékgyártó nagyapa, Simon apó biztosította. Ott lakott még a házban anya idősebb testvére, Antal bátyja is. „Vénlegény”. Így mondták, mert már harminc is elmúlt, s még nem hozott asszonyt a házhoz. Egész nap a műhelyben időzött. Ő végezte a famunkák zömét, ő faragta ki az agyat, a küllőket, a falat. Szabadidejében pedig a műhely sarkában saját kedvére faragott. Ez a szenvedélye tartotta itthon, ezért nem kívánkozott se a fogadóba, se sehova. Szívet dobogtató szép alakok kerültek ki a keze alól. Mária a Kisjézussal, Jézus a keresztfán, de legkedvesebb számára a keresztről levett Krisztus alakja volt, ahogy Mária tartja a magatehetetlen testet. Faragott ő mást is, ha kedve úgy hozta: fadöntő székelyt, pásztort a kutyájával, vagy támadó, ágaskodó medvét. Kicsi Andorás elbűvölve nézte, miként kelnek szinte életre az alakok, miként ölt testet a durva fadarab.
Amilyen csendes gyereknek mutatkozott otthon, olyan égetnivaló, izgága, verekedős lett, ahogy a lábát betette az iskola kapuján. Dühítette, ha Endrének szólították, s különben is egyáltalán, ha szóltak hozzá. A legkisebb vélt, vagy valós sértésre már ugrott, és ütött is. Mostanra elérte, hogy már nem is szóltak hozzá, ha lehet és elkerülték. Magányossá, elszigetelődötté vált, de nem bánta. Nem bírta elfelejteni osztálytársainak csúfolódásait, kegyetlen bántásait az első iskolai napok, hetek idején.
*
4.
Kovács is lakott a faluban, nem is messze Andorásék házától. A harmadik utcában, a falu szélén. Az Andorás gyerek gyakran megfordult a kovácsnál. Ilyen-olyan megbízatásokkal Simon apó részéről. Volt ott egy nála évvel nagyobb fiú is. Osztálytárs, de egy évvel lemaradt a kortársaitól rossz tanulmányi eredményei miatt, s így most egy osztályba jártak. Vele se sokat beszélgetett. Legfeljebb annyit, amennyit egy üzenet átadásakor kellett. Az iskolában meg se látta. Egyiknap, mikor Simon apó valamilyen ügyben átküldte a kovácsműhelybe, Aladár — a mester fia — megszólította:
— Mit vagy olyan mufurc? Én nem bántottalak! Látod, engemet is csúfolnak. „Füstös képű bukott szamár.” Így mondják, de én teszek rá. Nézd meg a kezeimet! Kovács kéz. Ha ezzel elkapok egyet, megemlegeti.
Andorás nem válaszol, csak rugdossa cipője hegyével a kavicsokat.
— Azt mondom, te se törődj velük. Azért ügyelj a tanulással, nehogy úgy járj, mint én.
— Tartsd meg a tanácsaidat magadnak!
Ezzel megfordult s kiment, de az ajtóból még visszanézett és fél szájjal elvigyorodott.
Különös barátság alakult ki attól a naptól kezdve közöttük. Továbbra sem beszélgettek sokat egymással, de mégis valamilyen ki nem mondott kapcsolat jött létre, bár az iskolában ezután is kerülték egymást, de egy tekintettel tudtára adták a másiknak hogy észrevette. Így látatlanul is védték egymást, ahogy tudták. Ha valamelyikük verekedésbe keveredett, a másik sietett a verekedőket szétválasztani, nehogy a tanárok büntetést helyezzenek kilátásba, megrovást, intőt. Volt így is elég belőlük!
Később lassacskán mélyült ez a barátság. Egyik vasárnap reggelen Andorás megjelent az udvaron, mikor éppen reggeli dolgait végezte Aladár.
— Mi a baj, hogy így vasárnap jöttél? — kérdezte meglepődve.
— Megyek a tank-árokhoz horgászni. Van két botom.
Aladár megértette, s már ugrott is, és bekiabált a konyha nyitott ajtaján.
— Anya, megyek horgászni a tank-árokra!
— Egyedül?
— Nem.
Erre már kidugta a fejét az édesanyja, s elkerekedett a szeme, mikor meglátta, ki Aladár társa, de egy szót sem szólt, hanem bólogatva visszatért a munkájához.
Ez a bizonyos tank-árok a háború hagyatéka volt. Meredek oldalai, s a folyóból beleeresztett víz akadályozta volna az előrenyomuló szovjet tankokat a továbbhaladásban. A visszavonulóban levő németek ásatták a falu lakosaival. Végül is nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, mert az előőrs felfedezte és a hadsereg megkerülte. Most, mint egy holtág maradt meg a határban. Partjait benőtte a sás, meg a nád, s az állóvizet kedvelő halak elszaporodtak benne. A pecázni szerető gyermekek nagy örömére. Keszeg, kárász, potyka, compó (cigányhal) akadt könnyen a horogra.
Ez után a horgászással töltött vasárnap után többször is kimentek vagy a vízpartra, vagy az erdőbe gombát szedni, madarakat, mókusokat meglesni. Nagy élmény volt, ha egy-egy levetett őzagancsot találtak.
*
5
„Barta András! Várják a beszélőben!” — visszhangzott a folyosó az őr kiáltásától, amit átvett egy másik, s hang dübörögve gördült tovább. Zörögve nyílt a cellaajtó és két őr kíséretében a rabot átkísérték az épület másik szárnyába, ahol átadták másik két foglárnak. Ennyi díszkíséret kijár egy „életellenesnek”.
A beszélőben a felesége és a fia várta az üvegfal túloldalán. A fiú ritkán látogatta az apját. Az asszony nem szívesen hozta magával, hiába kérte az ember.
— Értsd meg, nagyon megviseli a gyermeket. Ártalmára van. A látogatás után napokig szavát sem lehet venni.
A férfi nem válaszol, csak megadóan lehajtja a fejét.
— Rád bízom. Akkor hozd, ha te is úgy látod, hogy lehet. Nem akarok ártani neki. Ti vagytok csak nekem ebben a nagy sivárságban.
Most azonban itt vannak mind a ketten. Nehezen indul a beszélgetés. Andorás a szüleiről kérdez.
— Egyedül vannak, öregek, de bírják még magukat — válaszolja az asszony. — István öcséd is elköltözött, ahogy megnősült. Bementek a városba lakni. Én meg, tudod, nem igen járok hozzájuk. Anyád haragszik rám, amiatt a hazugság-pletykaság miatt. Pedig én semmit nem tettem ő ellene.
— Majd megbékél.
— Lehet, ha szüksége lesz ránk.
Még megbeszélték a többi otthoni gondot, ügyet, s végül az ember a fia felé fordult.
— Hát, veled mi a helyzet? Végeztél az iskolával?
— Igen.
— Keménykötési legénynek látszol.
— Igen.
— Tudod, már mit akarsz tenni?
— Igen.
— Nem vagy nagyon beszédes.
— Nem.
— Válaszolj már apádnak rendesen, mit akarsz ezután tenni? — szólt rá az anyja.
— Beállok inasnak a műhelybe, Simon apó mellé.
— Derék! — bólintott Andorás.
A fiú várt még egy szót, valamit, maga sem tudta mit, de várt, várt, és nem jött semmi. Semmi magyarázat, az égvilágon semmi, ami megvilágíthatná a benne levő sötétséget, ami lecsillapíthatná háborgó lelkét. Lesunyt fejjel lépet ki anyja után a teremből, s megint napokig nem szólt senkihez, még Aladárhoz sem.
Napestig a műhelyben ült, s bámulta lélektelenül a sürgés-forgást, csak néha vette kezébe a seprűt, s tett tisztaságot gépiesen, ahogy évek alatt megszokta. Se a nagyapja, se Antal bátyja nem zavarták megbékélést óhajtó magába fordulását.
*
6.
Az anyja segélykiáltására szökött ki a pajtából. A zajra, s a kiáltásra az ember kisirült a kapun, és gyors léptekkel eltűnt a sarkon.
— Ki volt ez? Mit akart? Bántott? — záporoztak kicsi Andorás kérdései.
— Jaj! — szorította a mellére a két kezét Boriska.
— Mi tört? Mondja már!
— Gerő volt, az a gazember! Legyen átkozott! — tört ki az asszonyból a keserűség.
— De, ki az a Gerő?
— Járt utánam, de nekem nem kellett. Mikor vizitába jött, kiraktam a szűrét. Nem adta fel, továbbra is próbálkozott, s mikor megmondtam neki a szemébe, hogy nekem ilyen részeges, rongy ember nem kell, hogy ne is lássam többé, s a laskasiritővel kergettem el, de azt mondta, bosszút áll ezért rajtam. S megtette. Elhíresztelte a faluban, hogy titokban hozzám jár, s mikor Andorás elvett, már úgy voltam. Ó, az a hazug gazember! Apád hitt nekem, de az emberek sustorogtak, beszéltek. Ezért kellett ide költöznünk, miután megtörtént a baj.
A gyermek komolyan bólintott, s nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz, de hirtelen megvilágosodott előtte minden. Döbbenten vette tudomásul a történteket, és nagy nyugalom szállt rá, és egy elhatározás. Ő majd igazságot tesz!
— Járok egyet — szólott, ahogy betette maga mögött a verőcekaput.
Előbb ténfergett kicsit ide-oda, majd Aladár barátja felé vette az irányt.
— Ismersz te valami Gerő nevű alakot?
— Hááát, lehet.
— Hitvány ember. Nekem nagy ellenségem.
— Úgy?
— Keressük meg!
— Én tudom, ilyenkor hol található, ha a faluban van.
Elindultak ketten, közben suttogva egyezkedtek, s Aladár vigyorogva bólogatott egyetértése jeléül. A kocsmában találtak rá az emberükre. Ott mulatott egyedül egy üveg bor mellett.
Aladár odalépett hozzá.
— Gerő bátyám, hogy van? — bizalmaskodott
Az ember gyanakodva vizslatta. Már kissé kapatos volt, s ettől még gyanakvóbb lett.
— Hát, nem ismer? Maga édesapám legjobb cimborája volt. Én vagyok Aladár.
— Isten éltessen, fiam. De ha te vagy Aladin, hol a lámpád?
— Ehejt, la! — szólott, s Andorás kezéből átvette a pálinkás üveget, s az asztalra tette.
— Okos gyerek vagy, te, ha nem is vagy Aladin — szólott az ember, s a borospoharát teletöltötte pálinkával.
— Egészségére, bátyó! — köszöntött rá egyszerre a két legényke.
Gerő a másik gyerek felé bökött.
— Hát, e ki?
— A barátom: Endre. Endrus.
A kocsmáros magában kuncogva figyelte a fejleményeket.
— Ő is varázsló — folytatta Aladár a pult felé intve, ahol Andorás éppen újabb üveg pálinkáért fizetett.
— Rendes gyerekek vagytok. Látom, szeretitek Gerő bátyót — mondta, de már alig forgott a nyelve.
Így dobálták a szavakat, közben az ember szaporán ürítgette a poharat. Rövidesen azonban az asztalra bukva elaludt.
*
7.
A korai utasok az állomás épülete mellett a faltövében egy, részeg álmából éppen ébredező férfire bukkantak. Ruháján rászáradt, bűzös trágya és mocsár maradványok díszelegtek. Nem tudták, mit tegyenek vele, s rendőrt, meg mentőt hívtak neki.
A rendőr a zsebében levő iratai alapján megállapította a személyazonosságát (Gerő volt a nyomorult), a mentő pedig a detoxikálóba szállította. Mindenki legnagyobb meglepetésére a kocsmáros karóráját megtalálták a kabátja zsebében. A rendőr szaladt a kocsmároshoz jelenteni, hogy megtalálták az elveszett karórát, s hogy hol.
A kárvallott kocsmáros kijelentette, hogy nem tesz feljelentést, ha Gerő soha többé nem teszi be a lábát a faluba.
— Tolvajokat ez a falu nem tűr itt meg maga között! — sommázta a kocsmáros.
*
8.
Eljött az ősz is, s bár még napközben melegen sütött a nap, a hajnalok hűvösek lettek, s a fák levelei színük változásával jelezték a múló időt. A gyerekek számára az iskolakezdés ideje következett. Erre készülődtek — ki örömmel, ki aggodalommal, ki közömbösen, vagy bánatosan — ki-ki vérmérséklete szerint. A határban a betakarítás is a végéhez közeledett, csupán a törökbúza maradt még lábon.
Éppen az utolsó szekér pityókával fordultak be a kapun az udvarra, mikor Andorás odaszólt a konyhaajtóban álldogáló édesanyjának:
— No, ezzel is megvolnánk.
— Megsegített az Isten! — válaszolt az asszony.
— Anyám! Készítsen váltót, meg valami enni valót, mert holnap megyek a városba.
— Mi dolgod van ott neked?
— Iskolába megyek.
— Oda-é?
— Már be is iratkoztam a Fémipari Szakiskolába.
— S majd hol laksz, hol eszel?
— Beszéltem sógor bácsival, Istvánnal. Ád kosztot, s lakást a ház körüli segítség fejében.
— Igaz, szép családja van.
— Három kicsi gyermek, meg egy leányka, s egy elég nagy kert a város végén.
— De hát apád a jövő hónapban jön haza, s te nem leszel itthon?
— ’Sze éppen azért megyek!
Legutóbbi módosítás: 2009.07.02. @ 14:39 :: dr Bige Szabolcs-
