Hosszú folyosó.
Termekbe nyíló ajtók.
Sorra nyitottam be,
itt is, ott is
pár pillanatig
időztem.
Csak annyit tudtam,
fel fogom ismerni
akit keresek.
Figyelmem egy ablak
vonta magára:
még sehol sem láttam
ilyen szépen,
tejfehéren
besütni a fényt.
Méregzöld pálma.
Bekeretezett
grafikák.
Üres fotel.
Az íróasztal sarkán
hanyag eleganciával
telefonáló alakban –
hökkenten
ismertem magamra.
A hallójáraton
végigfutó hang
túl erősnek tűnt,
rögtön eltartottam
fülemtől a kagylót.
Az ezt követő
másodpercekben
a hangélmény
kötött le, magától
értetődően éltem
a hallás boldogságát.
Felismertem:
a membránrezgésből
K. S. tanár úr
soha nem hallott
hangját hallom.
Volt tanárom elmondta,
mindig szeretettel
gondol rám,
falumra,
ahová küzdelmes évek
emlékei kötik.
Barátok, réglátott
ismerősök kerültek szóba.
Szokatlanul elégedettnek,
a világ barátjának
tudtam magam.
Ekkor úgy tetszett
valaki belép.
Ügyet se vetettem rá.
Szuggeráltam magam,
felé se forduljak!
Nem sokáig bírtam.
Felpillantottam.
Senki!
Csak egy száj
közelített arcomhoz.
Kellemetlen szag
vert orrba.
Kancsal szemmel
hőköltem hátra.
A száj azonban
egyre nőtt, közeledett.
Már pilláim csiklandozta.
Éreztem a meggy-finom bőr
nyálas tapadását.
Ekkor,
ahogy mondani szokás,
mintegy varázsütésre megállt –
mintha most kapna észbe
láthatatlan tulajdonosa.
Végre le tudtam olvasni
szótagolását:
TEDD MÁR LE AZT A KAGYLÓT,
HISZEN ÚGYSE HALLOD
SENKINEK A HANGJÁT!
