Falum a Duna-Tisza közén, sz?l?telepítéssel megkötött futóhomokon, az ország szívében terül el.
Délkeletr?l északnyugatnak fordulva, félkörben akác-, tölgy-, feny?- és jegenyenyárfákkal vegyes erd? határolja. Ha ide, a nyugat felé es? részen magasodó homokbuckára áll az ember, s elnéz északnyugatnak, messzire elláthat az ?sz avarszagú, álmos csendjébe burkolózott sz?l?sorokon, ódon vályogfalas házakon túl nyújtózó pusztán.
A vadászpuskák keltette, s?r?n fel-felzúgó dörejhullámok átcsaptak az elmúlás színeibe öltözött fák tetején, s a felriasztott csenden túl, a szívben némultak el, sejtelmesen megrezzentve egy titokzatos heged? húrjait. Mi, gyerekek, tudtuk, vadászok járják a környéket, így ?sz táján minden évben négyen-öten jöttek, s egymástól bizonyos távolságra, csatárláncot alakítva vonultak el?re, veteményes irtásokon, vízmosta csapásokon, fák között, tisztásokon át. Kopók helyett mi, gyerekek törtettünk nyomukban. Kezünkben nyulak, fácánok élettelen testét lábuknál fogva, lelógatott fejjel cipelve. A gyönyör? tollakat beszennyezve, feketedett a megalvadó vér.
Egész nap mentünk, követve a vadászokat, megfeledkezve éhségr?l, fásult fáradtságról, iskoláról. Hol kíváncsian, hol elszoruló szívvel – magamból kiindulva beszélhetek – figyeltük a bokrok rezzenéseit, vajon felröppen-e fészkér?l a fácán, vad szárnycsapásokkal fúrva magát a kék magasságba? Éberen lestük a nyulak olykor szerencsés megmenekülést jelent? cikk-cakkját. Ha a lövés nem halálos-pontosan talált, a sebesült, vérz? állat elmenekült a térdig ér? s?r? füvek között, sosem akadtunk rá! Egy-egy lövés után a vadászok lehajlították fegyverük duplacsövét, kidobták az üres hüvelyeket, s a vállukon átvetett hevederb?l újabb l?szereket tettek a fegyverbe.
Dél múltán, amikor legforróbban t?ztek a napsugarak, fenyvesek mellett, akácokkal övezett tisztáson lepihentünk. A tisztás közepén nyárfa nyúlt büszke tartással a magasságnak. A vadászok cigarettára gyújtva, félkört alakítva beszélgettek.
Egyikük, mintha most is magam el?tt látnám – napszítta, enyhén borostás vékony arc, ráncok barázdálta homlok alatt elmereng?, kék szemek -, rövid történetbe kezdett.
– Ennek a helynek a sugallatára egy katonára gondolok. Apám erdész volt, az ittenihez hasonló tisztás állt a házunk mellett. Ott éltem le gyerekkoromat. Nem tudom, az a katona bátor volt-e? H?s-e? Bennem, ismeretlen életével, és nem ismert halálával a háború jelképe lett. ?sz volt, szelíd, napsugaras ?sz. De az ember mélabús gondolatai nem szállhattak a merengés felh?ivel. Bombákkal terhes repül?k húztak felettünk, gépfegyverek kattogása, ágyúk bömbölése, katyusa-lövedékek becsapódásai okádták a halált.
Újabb cigarettára gyújtott.
– Elhallgattak a fegyverek, és halálos csend lett. Mély csend, amely visszhangként idézte fel a halálgépek zaját. Másnap apámmal kimentünk a tisztásra. A golyó perzselte fatörzs mellett, mintha csak itt lett volna, ezen a helyen, a sokévtizedes nyárfa tövében feküdt a katona. Nyitott szemén végtelen vizekre szabadult vitorlás hajók. Keze mereven a géppisztoly tusán, szája szögletében vékony vércsík futott alá sz?ke hajába. Mellén alvadt vértócsa, a halál-kitüntetés iszony-rózsája. Az els? háborús halott…
– Elképzeltem életét – folytatta -, az élni akarás, a sors, a test iszonyatában, érezve-tudva: öt, három, kett?, egy másodperc a lét! Kik voltak szerettei, kikre gondolhatott, miközben Isten legértékesebb anyagán, vagyis agyán lepergett el?tte élete filmje? Addig a semmi-végtelen ideig, amíg megfordulva testének tengelye körül, újralátta sorsát eszmélést?l földre zuhanásig! Fiatal volt, nem sokkal lehetett t?lem több. Ma is élhetne. Napi munkája után beülne kedvenc kocsmájába egy-két sörre a vidám cimborákkal. Megölelgetné asszonyát. Alvó gyermekét nézné, miközben az éjszaka magasában ragyognak a csillagok. Ragyognak nélküle. Gondolkozna az örök emberi dolgokon, tervek, álmok, jöv?. Ki adja vissza neki, ami egyedül csak neki rendeltetett?
A vadász szavait felitták az emberi lelkek, az erd? él? csendje. Súlyos lett ez a csend egy megválaszolhatatlan kérdést?l. Miért? Miért az öldöklés egymásért, egymás ellen?
Jól ismertem a környéket, közel volt az út. Sz?l?t?kék közt mentünk, nem volt sok hátra. A Nap, amit a hajnal felrúgott az égre, a fák csúcsára bukva, óriás piros labdaként szállt mind alább. Sosem láttam olyan végzetesen szépnek a lemen? Napot!
(Újszilvás, 1968. január)
