13.
Felelet az életnek.
Ízlelgetem a mondatot.
Nem el?ször. Most éppen a szentendrei hajléktalanokról szóló riportfilm megtekintése után. Ügyesen megszerkesztett, összevágott darab. A végén ostorként csattan: nem mindegy hol hajléktalan az ember, mert egy szentendreire sehol nem borulhat olyan otthonosan, mint Szentendrén az ég…
Telitalálat a sorozat-cím!
Nem tudom, hányan nézhetik a Duna tévén rendszeresen jelentkez? adást. Azt sem tudom, kik és milyen vehemenciával, a sérültek, elesettek világáról hírt adó életképeket. A sorozatban ?k, az élet elesettjei válaszolnak, a maguk módján a mindennapok kihívására. A mindennapokéra, amelyek – sok-sok embertársukhoz képest –, nekik eleve esélyegyenl?tlenül ismétl?dnek.
A szerkeszt?-rendez? házaspárt: Gáspár Juditot és Szekeres Csabát régebbr?l ismerem.
Velem is forgattak nem egyszer.
Látom Csaba értelmes, komoly férfiarcát. Judit bens? messzeségbe vesz? kedves tekintetét. Judit a Keleti pályaudvar el?tt, második gyermeküket hordja a szíve alatt. Csaba nálunk: Újszilváson. Stábjával. Magánlátogatáson. Fényképek is ?rzik azokat a napokat. És látom a többit, a fényképbe nem szoríthatókat: éjszaka autózunk át a fényárban úszó Budán és Pesten, majd tovább: a vaksötétbe burkolózó Tápió mentén. És a többi, látott, átélt képek. Csaba, a maga nyugodt, határozott módján utasításokat ad. Operat?rnek, hangosítónak, fénybeállítónak. Fáradt -, kissé tétován megáll. Megbeszéli valamelyikükkel újabb ötletét.
Az arc: ahogy utasítást ad annak végrehajtására, amit kigondolt, elképzelt, megszenvedett.
Az érzékeny m?vész arca: végs?kig uralkodik a kitörni kész indulat feszültségén.
Ez az arc: a gy?zelmes, a szenved?, az alkotó ember arca.
Az újra s újra nekirugaszkodó, a végs? gy?zelmet soha el nem ér? ember arca.
Koncentrál. Túltolerál: beleéli magát a másikba, akir?l a képek készülnek.
Arcok: Judité és Csabáé.
Arcváltozatok.
Ahogy m?vészetük eszközeivel, magas színvonalon m?velve azt, elhivatottan…
Ahogy szállva, verg?dve, suhanva, a földt?l elrugaszkodás csalóka érzetében fürkészik a lélek útját…
Felelet az életnek.
14.
A jó újságíró ismérve: nem rugaszkodik el a tényekt?l, tömören, lényeglátón ír. Szemfüles, gyors. Csöndje is beszél.
Van rá példa?
Találtam.
Vitézfalván vasárnap éjjel Kecskekerget? Kelemen lement a garázsba, gyufalángnál megnézni: van-e benzin gépkocsijának tartályában.
Volt.
Temetésér?l kés?bb történik intézkedés.
15.
A Ceglédre induló buszra várok. Átszállásos.
A szembeni ház magasföldszinti teraszán J.J. (mert véletlenül sem ez a monogramja) beszélget a maga-korabeli, lehet: barát tulajjal. Néhányszor felém néz, nem int, nem köszön. Akaratlanul jut eszembe: jó pár hónapja, miután eltemették B.I-t, az írót, elmentem hozzájuk. Az író magányos volt, ingó, ingatlan vagyonáért ?k tartották el, viselték gondját utolsó éveiben. Azt kértem J.J-t?l: ne dobják el a hátrahagyott kéziratait, egyéb m?veit. Ha nem kell nekik, adják át, megpróbálom kiadatni, vigyázok rá. F?, hogy el ne vesszen! Egyetértünk? Kérésemre se válasz, se gépiratok.
Amúgy rendes ember J.J. Szorgos, feladattudó. Dicsérik is a faluban. De tényleg. Semmi bajom vele.
Csak én gondolom b?nösnek. Nincs rá paragrafus: kultúrgyilkos.
16.
Lehet, csak pillanatnyi kihagyás volt, a gy?lölet, a düh vette át a cselekvés vezérszerepét. Dönt? lehetett elbizakodottsága. Hatalmas termet? katonatiszt, számtalan párbaj h?se. Minden mellette szólt. Ki tudhatja annak a pillanatnak igazi titkát?
? látta meg el?bb az ellenfél parancsnokát, egyben régi, személyes ellenfelét.
Megállj-t parancsolt katonáinak. Kivonta kardját. Szabályos, ellenfél-tisztel? mozdulattal, homlokához érintette a csupasz pengét. „Állj ki velem!”- kiáltotta az ellenfél felé, pedig szó nélkül is tudható volt: gesztusa: párbajra hívó mozdulat.
Egy n? kezéért csatáztak, egy királyfit szolgáltak. A herkulesi termet? karddal bánni, a kihívott ellenfél lóval bánni tanította Ferenc Józsefet. Az el?bbi királyh? maradt, a másik lázadó lett: katonáival hazatért védeni a hazát, a népjogot.
És most kiálltak egymás ellen életre-halálra.
Lovaikkal egymás felé vágtattak, összecsaptak.
Aztán újra.
És megint újra.
A többdimenziós testmozdulatok felé vaktában suhantak a kardcsapások. A hadiszerencse ezúttal az ellenfélhez pártolt. Hány centi-, netán milliméter múlhatott a lovásztiszt lován, ahogy a kardforgatás mesterének a lovának a szügyébe harapott? A harmadik összecsapás után a herkulesi termet? báró széthasított koponyával, holtan zuhant le lováról.
Itt temették el, a tápióbicskei mez?n.
Az ellenfél felismerésének pillanatában elfeledte, semmibe vette a törvényt: ki kardot ránt, kard által vész el.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:13 :: Adminguru
