Szomszéd sz?l?skert.
Kissrác-koromtól ismert
szilvafák. Leveleik közt
kékl? gyümölcsök.
Sárga földnyelv
a gizgazban, m?velt
rész. A forró
homokban csenevész napraforgók
s kukoricaszárak
állnak.
Felettük madár
tévedésb?l, ha száll.
Szemet fájdítón süt a Nap,
kéne egy szalmakalap!
Lágy lejtés.
A laposon paradicsom-,
paprika- és
zöldségsorok.
Káposztafejek
kéklenek.
Szórófej
spricceli körbe a vizet.
Nincs is kedvem
másfelé nézni!
Látvány-szerte
reménytelenség a javából,
csak a természet vet s ápol.
Idegenség a lelkekben,
holt jelen.
Akik szívemben, a voltak?
?k az él?k – a holtak!
Velük ment e
táj történelme.
De él a múlt!
Emlékeimen arckoszorú.
Koszorú… száraz dísz, mit ér?
Mit pár satnya babér-
levél,
ha rég
így festette ábrándos ész:
büszke tekintet?, merész
költ?d a jöv?be néz,
szül?falum!
Azon a jöv?képen,
akkor, régen
– tanúm
az ég -,
jobban boldogult a nép!
