Rád szabott kabát
Ködös a hajnal, nyirkos a levegő,
fejfán az eső csendben csorog,
nyikorgó kapu, a szomorúfűznél
magányos alak, de a kutya morog.
A kabát az látszik, sapka a kézben
a cipőben fűző rég volt talán,
az utolsó pénzét piára költve,
csendesen állt az öreg vagány.
Volt ő bátor és dacolt a széllel,
amerre lépett, ott nem nőtt virág.
Szebbre álmodta egész életét,
de esténként várta egy másik világ.
A fal kemény volt, de nem alkudott,
és naphosszat szapulta sajátmagát,
a világ bánatát vállaira vette,
fennhangon így szólt – adjál piát.
Majd egy napon pia sem kell már,
csak fal felé fordulva csendben beszél,
ha arra jársz ember, állj meg egy percre,
hallgasd egy picit, hisz neked mesél.
Az üres szavakkal is vitába szállva,
felkavart emlékek vékony peremén
fejét nyomja a jéghideg falhoz,
csak apró rezdülés szürke szemén.
Néhány könny a meztelen arcon,
hol utcai fények játszanak sután,
a lecsorgó indulat utolsó cseppje
emlékül maradt a házak falán.
A hajnali ködben látszik egy kicsit,
hogy lábára biceg, de sietve megy,
eltűnik előled, elrejtve titkát
várja valahol az isteni kegy.
Ember ne feledd, sapka a kézben,
sorsod rád szabott, mint a kabát,
ha úgy érzed futnál, állj meg barátom,
bátran kiáltsad – adjál piát!
Legutóbbi módosítás: 2009.07.08. @ 10:34 :: George Tumpeck
