„A sokféle tudomány közül egyedül a régi korokéval foglalkoztam, mert a magam korával mindig annyira elégedetlen voltam, hogyha a kedveseimhez való szeretet nem húz hozzá, bármilyen korban inkább kívántam volna születni. Hogy ezt a magam korát elfelejtsem, lélekben más korokban igyekeztem élni.”
Petrarcának az utókorhoz (Epistola ad posteros) címzett leveléb?l.
Francesco Petrarca (1304. július 20. – 1374. július 19.) az egyik legnevesebb itáliai reneszánsz költ?. Hatása érz?dik Balassi Bálinttól Ady Endréig, Franciaországban a reneszánsz Ronsard-tól a modern-szentimentális Géraldyig.
Apja, a firenzei jegyz?, a fehér guelfek híve ekkor már szám?zetésének éveit tölti Avignon mellett és a városban, mely 1305-t?l a pápa székhelye. Útján követi ?t családja is, és Petrarca ifjúsága javarészt ott telik. Kés?bb jogot tanul Montpellier-ben és Bolognában, majd apja halálakor visszatér Avignonba, ahol elmélyült tanulmányokat folytatva is vidám, gondtalan életet él.
„Miként Danténak egykor, úgy Petrarcának is megvolt az egész életét és költészetét meghatározó élménye: 1327. április hatodikán, a nagypénteki misén az avignoni Santa Chiara templomban pillantotta meg egy francia nemes feleségét, kibe aztán élete végéig szerelmes volt, és kit verseiben Laurának nevezett el.
Ez a név Petrarca leleménye, mert sok-sok szójátékra ad alkalmat, legföljebb a fordítók zokognak, hisz e szójátékokat nem könny? visszaadni.
Arról van szó, hogy a l’aura olasz szó magyarul annyit tesz: szell?; de jelenti azt a rejtélyes vonzer?t is, mely valakit láthatatlanul körülvesz, az aurát.
L’auro meg aranyat jelent, és az aurata meg aranyozott dolgot; laureata-val, babérkoszorúval ékítették a dics?ségben él?k homlokát, és még folytathatnám a sort, arról nem beszélve, hogy a Laura név önállóan is létezett Petrarca korában már.”
Az els? találkozás Laurával
Talán nem érdektelen itt megjegyezni, hogy a Franciaországban megismert Laura id?vel egy Huges de Sade nev? francia grófhoz ment feleségül, s valószín?leg vér szerinti ?sanyja volt annak a De Sade márkinak, akir?l a szadizmust elnevezték.
A pápai udvarnál címzetes kanonokként talál megélhetést, s a nagyúri Colonna család támogatása révén európai utazásokat tesz, melyre megismerésvágya és bels? nyugtalansága egyaránt sarkallja. 1337-ben, megelégelve a mozgalmas életet, visszavonul a Sorgue forrásvidékére, Vauclusébe. 1353-ig életének napjait hol itt, hol Avignonban tölti.
1341. április 8-án nagy megtiszteltetés éri: a Capitoliumon költ?vé koronázzák, babérkoszorúval illették, és nagyjából ? volt az utolsó költ?, akivel ez megesett a világirodalom történetében. Ebben az id?szakban jut el Nápolyba mint a pápa követe, s Rómába, a Cola di Rienzo-féle forradalom hírére. Egykori barátja pártjára áll a Colonnák ellenében is, ám kés?bb, látván Cola kormányzásának zsarnoki jellegét, eláll mell?le. 1353-ban végleg visszatér Itáliába. Nagy tisztelettel fogadják Firenzében, majd Milánóban, ahol a Viscontiak megbízásából követi min?ségben utazik el Prágába és Párizsba.
1361 és 1370 között Padovában, majd Velencében él leányával és két unokájával, akik közül kedvencét, Francescót elveszti: fia halála után újabb csapás éri a költ?t. Több levelet vált ez id? tájt Boccaccióval.
Francesco Petrarca (1364)
Letter to Bocaccio (Levél Bocacciohoz)
Rerum Senilium V.3
Életének utolsó esztendeit egy Arqua nev? falucskában tölti. Itt éri a halál 1374. július 19-én.
Érdemes a dátumot megfigyelni!
„Úgy halt meg, ahogy hozzá méltó volt: könyvtárszobájában olvasgatva érte a csöndes, békés elszunnyadás: nem is nevezném halálnak, csak elszunnyadásnak.”
Csak kevesen tudják róla, hogy hosszú éveken át komoly diplomáciai feladatokat látott el Colonna bíboros szolgálatában.
Petrarca figyelmét azonban nemcsak a m?vészet, a tudomány és a politika kötötte le, hanem a természetért is különös módon rajongott. Hivatalos feljegyzések szerint ? volt az els?, aki kirándulás céljából mászott meg egy hegyet. Testvérével összefogva 1336-ban hódították meg az 1912 méter magas Mont Ventoux-ot.
A természet volt leghívebb múzsája. Boccaccio följegyezte róla, hogy valósággal szerelmese volt a madárdalnak. De ? maga is szeretett és tudott dalolni. A krónikaíró Filippo Villani szerint olyan zeng? és édes volt a hangja, hogy az emberek be nem tudtak betelni hallgatásával. Társaságban lantkísérettel szerette szonettjeit el?adni. Fuvolán játszani is tudott. A zene és a dal egész életében nagy örömök forrása volt neki. Lantjáról még a végrendeletében sem feledkezett meg.
Francesco Petrarca akit a humanizmus alapítójának is tartunk, az embert az önálló döntés és gondolkodás képességével rendelkez? racionális és érz? lénynek tekintette. E nézete ellentétes volt a katolikus egyház nézeteivel, amelyeknek mindig a lélek volt az egyetlen és mindenekfeletti valósága. A humanizmus azonban az embert eredend?en jónak látta, ami eltért a kereszténység eredend? b?nr?l és annak megváltásáról szóló tanaitól. Petrarca a klasszikus latin mellett a görög irodalom megismerését is bátorította. Ebben fontos lépés volt az ókori kéziratok el?kerülése, amelyek közül több elveszett vagy feledésbe merült. Ezeket a törekvéseket a vagyonos itáliai el?kel?ségek, keresked?fejedelmek és urak is nagylelk?en támogatták és komoly összegeket fordítottak könyvtárak építésére. A múlt felfedezése divatossá, s?t a társadalom fels?bb osztályaiba való belépéshez szükséges szenvedéllyé vált.
Eredetileg f? m?ve a Daloskönyve (Canzoniere) elé Petrarca a Vulgáris nyelven írt dolgok töredékei (Rerum vulgarium fragmenta) címet illesztette, mellyel a kötetnek különböz? id?kben született darabjaira és a költ?i léleknek arra a „széttöredezettségére” is utal, amely a szerelem szenvedélyének következménye.
„Daloskönyvnek csak mi, kései utókorban él?k neveztük: ? az els? szonett els? sorának két szava alapján („sparse rime”), Szétszórt rímeknek hívta csodáját.”
Petrarca, Canzoniere sonnet nr.264,
1414, verlucht handschrift, München
A Daloskönyv 317 szonettet*, 29 canzonét**, 9 sestinát,*** 7 balladát és 4 madrigált ölel fel, s két részre, a Laura életében és halála után írt versekre tagolódik, bár az id?rendiség nem kizárólagos. (Laura 1348. április 6-án meghalt pestisben.) Az els? részben az érzelmi szenvedély er?teljesebb hangon, míg a másodikban csöndes, szelíd tónussal szólal meg. Bár tematikai középpontjában a Laura iránt érzett szerelem áll, akad néhány más tárgyú darab is: a két híres hazafias canzone (Itáliám, Nemes szellem), és három, az avignoni pápák ellen írt szonett.
* Lírai versforma, mely 14 sorból áll; az egész vers 4 strófa, a két els? négysoros (quatraine), a két utolsó háromsorú. Az els? két szak rímje ölelkez? s mind a két szakaszban ugyanaz (abba abba), a két másik strófa rímje lehet páros, kereszt- és páros stb. (cc dd ee, vagy cd cd ee, vagy cde cde stb.). A sorok az olaszban 11 és 10 szótagúak a rímek szerint váltakozva, másutt – így nálunk is – ötös és hatodfeles jambusok.
** szerelmi dal – lírai versforma a 13 – 19. században, legismertebb formája a dal, mely több eltér? jelleg? részb?l tev?dik össze.
*** hat strófából álló versforma, sorai hangsúlyos jambikus tízesek vagy tizenegyesek (endecasilabók); az els? strófa sorait záró szavak a következ? strófák sorainak végén kötött sorrendben visszatérnek. A strófákhoz háromsoros záróstrófa csatlakozik, amely az els? strófa zárószavait sorközépi és sorvégi elhelyezéssel ismétli.
Petrarca lírájának legbens?ségesebb darabjai mindig egy magába forduló, és a múltat nosztalgikusan megidéz? lelkiállapotot tárnak föl, melyben a halállal kapcsolatos keser? gondolatok a kedves szépségét magán fölragyogtató természet képével fonódnak össze. A képek és a hangok harmonikus tónusváltása eredményezi, hogy alig különíthet?k el a szerelem – és természetérzésnek, az emlékezésnek és az álomnak a szálai.
A „dolce stil nuovóval” ellentétben a szerelem „tárgya” nem anyagtalanított: Laura a maga zavarba ejt? fizikai szépségével konkrét, egyénített, életszer? „madonnának”, igazi n?nek ad formát, akinek alakja az emlékezésbe beemelt múlt szépséges ragyogása és a jelen keser?sége közötti ellentétben nyeri el jelentését.
Casa di Francesco Petrarca, Laura e il Poeta
LXI.
A NAP, A HÓ, AZ ÉVSZAK ÁLDVA LÉGYEN
A nap, a hó, az évszak áldva légyen,
s az évet, órát, pillanatot áldom
s a szép tájat, ahol elért sugárzón
szép szeme, és rabul ejtett egészen;
áldott az els? édes szenvedésem,
mit éreztem, hogy megérinte Ámor,
az íj ive, a nyíl, sebezve, fájón,
és a sebek, szivembe vésve mélyen.
Áldott özönl? hangja dalolásnak,
mit hölgyem szólongatva szétfolyattam,
a sóhajok s a könnyek és a vágyak:
és minden ív és árkus áldva mostan,
melyen hírt szerzek néki, senki másnak,
s eszméim is, mind néki áldozottan.
Weöres Sándor fordítása
A költ? élete f? m?vének mégis csak az Africa cím?, latin nyelven vergiliusi modorban megírt, Scipio Africanus-ról szóló eposzát tartotta. E m?ve befejezetlenül maradt, kilenc ének készült el bel?le.
Francesco Petrarca
Canzoniere
Petrarca halhatatlanságát mindenekel?tt olasz nyelv? szonettjeinek gy?jteménye, a „Daloskönyv” (Canzoniere) biztosítja. Mint minden m?vét, ezt is gondosan állította össze, de nem tartotta f? m?vének. Latinul írt leveleir?l gondolta, hogy okvetlenül fenntartják a hírét. Ezek a levelek keletkezésükt?l fogva nem egyes személyekhez, hanem mindenkihez szólnak. Beszélget?, de mégis választékos stílusúak, és jövend?nek fogalmazzák meg filozófiai, erkölcstani, irodalmi, de f?leg politikai eszméit. Kétségtelen, hogy a középkorvég legm?veltebbjeinek életérzését, gondolatvilágát aligha lehet másból jobban megérteni, mint ebb?l a levélgy?jteményb?l. Régi közhely, hogy Dantétól lehet megtanulni, mi van a túlvilágon, Petrarcától, hogy mi van itt a földön és Boccacciótól, hogy mi és miképpen van az asztalnál és az ágyban.
Petrarca valóban e világi íróm?vész. Levelei a közélet gondjairól vallanak, versei az e világi szerelemr?l. A középkori lovagok szerelmes versei testetlen, légies hölgyekhez szólnak vagy ilyen hölgyekr?l adnak hírt. A himnuszok Sz?z Mária és az angyalok szépségéért lelkesednek. Még Dante Beatricéje is olyan n?, aki korai halála után afféle mennyei idegenvezet?, nélküle Dante eltévedne a mennyek országában. — De Petrarca hölgye, Laura hús és vér asszony.
„Most akkor, vegyük komolyan magunkat, és csapjunk bele; lássuk, mit tud mondani Francesco Petrarca két önkényesen kiválasztott szonettje nekünk, silányszázadúaknak a szonettr?l, a szerelemr?l, egyéb értékekr?l: szépr?l, jóról és igazról!
Íme az egyik, a Szerelem! állunk… kezdet?:
„Szerelem! állunk ?t ámulva, kit
káprázatul küldött az ég a földre.
Nézd: hogy szitál a szépség fény-es?je!
Az angyal ?, ki földünkön lakik.
Nézd ritka köntösét, – hogy elvakít
elefántcsont-disze s aranyja, gyöngye!
Mily andalítva ring e karcsu, gyönge
test, míg csábitja árnyékos csalit!
S a zöld füvet s ezerszin? virágot
nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri,
hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.
S a szem szikráitól kigyúlni látod
a felh?t, – földön, égen minden élni
s örülni kezd, amerre néz a drága.”
Kepes Géza fordítása
Szépen szárnyaló szonett, tiszta, és – persze, hogy – tökéletes. A szabályait már ismeritek, ellen?rizzétek kérlek, hogy nem beszéltem hülyeséget!
Ennyi, ami a vers formai részét illeti, de nem ám a tartalmat, mert Francesco Petrarca elköveti azt a „pimaszságot”, hogy a szonettformába szabályos miniat?r ódát épít be, már persze m?faji – és nem formai – szempontból.
Óda ez bizony, óda Laurához, aki ráadásul „káprázat”, varázslat, Szerelem Istenn? földi küldötte.
Az ám, csak ha ennyire „égberontott képzelet tündérleánya” Laura, akkor avval máris középkori lett, romanikus, esetleg gótikus, de semmiképpen sem reneszánsz, ugye Kedves Olvasók?
Akkor meg, mi a különbség?
Miért annyival fontosabb a reneszánsz Petrarca, mint – mondjuk – a (szintén zseniális, de középkorosan) zseniális Cavalcanti bármely szonettje?
Mutatom azonnal, de el?bb megkérlek, szedjétek össze e szonettb?l a Laurára vonatkozó jelz?s szerkezeteket!
Megvan?
Jegyzek Nektek egyet-kett?t abban a reményben, hogy Ti már mindet sikeresen összeszedtétek.
fény-es?; elefántcsont-dísz aranyja, gyöngye; karcsú, gyönge test; zöld f?; ezerszín? virág, eccetera, eccetera…
A földre küldött káprázat, a szinte nem létez?, égi Lány, e plasztikus jelz?k nyomán lesz hús és vér, valódi reneszánsz szépséggel megformált lény, „Laura vera”; igazi Laura.
Akit – ellentétben Dante Beatricéjével – szeretett a Költ?.
Úgy értem: szeretve ölelt, csókolt. Persze, hogy nem voltam ott – nem is szívesen leskel?dnék -, de tudom, a versekb?l tudom, hogy Dante sosem érintette ajkával „Bice” ajkát, sosem fogta át derekát; viszont Petrarca nagyon is ölelgette az ? Laurájának testi valóját…
Ugyan, ki tudna így írni hölgyér?l, testi szerelem híján?
Hát ett?l reneszánsz, humanista szerelem ez az – egyébként – égi szerelem; Petrarca égi lányt szeretett földiként, míg Dante földi lányt szeretett, égbeliként…
Petrarca emlékérem
Haladjunk!
Lássuk az el?z?nél is izgalmasabb verset (ha létezik ilyesmi), a Pó, földi kérgem…kezdet?t!
Ez ám a reneszánsz, ez ám az igazi, ez ám a VERS!
Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad
vized hatalmas, száguldó folyásán:
a szellemem mélyen belül tanyázván,
er?d nem féli s másétól se borzad;
vitorlát jobb vagy bal felé se forgat,
mégis jó széllel, nyílként, vágya szárnyán
az arany Lomb felé lebegve száll már,
s er?sebb, mint a hab, szél, lapát s vitorla.
Egyéb folyók közt te királyi büszke,
ki ott éred a napot, merre támad,
nyugaton százszor szebb Fényt hagyva messze:
csak földi részem hordja szarvad-ágad;
a másik, vágya szárnyával fedezve,
repül révébe édes Otthonának.
Szed? Dénes fordítása
Mindenek el?tt vess egy pillantást Ó, Olvasó az alcímre, aztán a térképre!
Az alcím azt jelzi, hogy Petrarca akkor alkotta ezt a verset, „mid?n a Pó folyón Avignonból Firenze felé hajózott”.
A térképr?l meg azt látod, hogy Napnyugat fel?l haladt Napkelet felé, mer’ így folyik a Pó.
Mondhattam volna persze azt is, hogy Költ?nk „földi kérgét”, testi valóját Laurától elfelé sodorja a Pó lassúdan folydogáló hátán.
Miközben szelleme, lelke, mely „földi kérgénél” fontosabb, lényegibb, röpül a folyó folyásával ellentétben elhagyott Laurájához Avignon felé. (Figyeljetek, kérlek a mozgások sebességének ellentétjére is: a test, a földi kéreg csak sodródik, nehézkesen, lassan, míg a lélek röpül…)
A test sodródik Keletnek, a lélek röppen Nyugatnak, ráadásul (hahó! Veszitek az ellentétet?!), oda, ahol Napnál ragyogóbb Nap kél: Laura szépségének Napja.
Hát, én ezt annyira bírom, hogy el nem tudom mondani!
Tinéktek is tetszik?
Ha igen, akkor megtanultunk Verset érteni, érzékelni, értékelni, beleborzongani a Gyönyör?ségbe!
Mert az a Vers ott fönt: gyönyör?séges!
Vázoljátok csak föl Magatoknak a reneszánsz kontraposztot!
Az égi Nap keleten kél, nyugaton tér nyugovóra.
Laura szépsége Nyugaton marad a Költ? háta mögött, de hát ott nyugaton „százszor szebb
Fény” maradt: Laura fénye.
A Test el Keletnek, a Lélek vissza Nyugatnak.
Minden fizikai törvénnyel ellentétben, mert a Lélek nem a fizika törvényei szerint m?ködik.
Rajzoljátok csak meg Ti Kedves Olvasók ezt, és leonardói, michelangelói, raffaellói reneszánsz képet kaptok majd, ezt el?re megjósolhatom.
Mert ?k így alkottak, így alkottak ezek a Géniuszok!
Na, közben figyeljetek, milyen pontos-rendes tud lenni egy lírikus:
„csak földi részem hordja szarvad-ágad;”
Gondolnátok-e, hogy egy röpke metaforában milyen elképeszt? pontossággal képes megjelölni Petrarca, hogy hol jár, mid?n a verset írja?
Megint vessünk egy pillantást a térképre!
A Pó valamivel Rimini alatt ömlik az Adriába, de el?tte deltavidékre érkezik, ágakra, bogakra, „szarvakra” szakad; és aki Firenzébe akar jutni, annak el?bb el kell hagynia a bárkát, délre kell fordulnia, és szárazföldön folytatni útját a Rinascimento szép Városa felé.
” a szellemem mélyen belül tanyázván,
er?d nem féli s másétól se borzad;
vitorlát jobb vagy bal felé se forgat”
Kicsit hagynálak most töprengeni Titeket, ha nem baj.
Petrarca élettörténetének ismeretében próbáljátok csak kitalálni, mi a fenét érthetett a Költ? azon, hogy „másnak” erejét?l se borzad, nem csupán a Pó fizikai erejét?l?
Kit?l nem borzad?
Na?
Más:
„arany Lomb felé lebegve száll már,”
Ha azt mondom, hogy ebben a sorban egészen ott van Laura, többszörösen ott van Laura testi valójában, hiába a metaforikus megszemélyesítés, s?t allegorikus n?alkotás, akkor meg tudjátok magyarázni mire gondoltam?
Látjátok-e Laura alakját?
Vézna, soványka csaj lett volna?
Látjátok-e haja színét?
Most mondjatok valami rosszat nekem Francesco Petrarca költészetér?l!”
Kavyamitra Maróti György
Petrarca sírja
Küls? hivatkozások:
- http://www.library.upenn.edu/exhibits/rbm/petrarch/petrarch_index.html
- De remediis utriusque fortunae, Cremonae, B. de Misintis ac Caesaris Parmensis, 1492.
- Petrarca m?fordításokban Bábel Web Antológia
Elek Artúr:
PETRARCA ESTÉJE
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00638/20506.htm
Források:
http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/vilag/Petrarca.htm
http://www.literatura.hu/irok/renesz/petrarca.htm
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/petrarca/daloskv.hun
dr. Hamar Péter Dante, Petrarca, Boccaccio c. könyve
wikipedia.org
literatura.hu
geographic.hu – Kun Enik?
Kavyamitra Maróti György
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva