“…sírkövén megsimogattam a nyílt, der?s bronzarcot… s tettem-vettem még, ha lát, hát lásson szebb világot.”
Apámnak vittem aranysárga virágot,
sírkövén megsimogattam
a nyílt, der?s bronzarcot…
s tettem-vettem még,
ha lát, hát lásson szebb világot.
Szívembe mélabús bánat költözött,
még le nem telepedett, mikor
egy mókus illant át a sírok közt!
Ámulva néztem, ahogy az óriás fára
felfutott, barnás háta id?nként
vidáman cikkanva el?t?nt,
aztán már nyoma sem maradt
a dús lombok rejteke mögött…
Látod, apu, ezt nem gondoltam volna,
hogy sírodnál egyszer mosolyogva,
der?s gyermekszívvel állok majd,
bronzarcod köré aranysárga
virágokat szórva.
