A következ? napokban Giacomo tovább álmodozott szerelmeir?l, meleg asszonyi testekr?l. Képzeletében sorra bukkantak el? az egykor ölelt n?k: Imer Teresa, a kis komédiáslány, kit egy el?kel?, öreg kéjencnél ismert meg, és ki hol elt?nt, hol újra fölbukkant életében kedves, fitos orrával, hetyke mellecskéivel, sikoltozó, hörg? élvezetével.
Fölbukkant álmaiban egy nápolyi ügyvéd fiatal felesége Lucrezia és ennek bájos húga, Angelica, továbbá az egyik kardinálisnak a barátn?je, marchesa Giuliana.
Álmodott egy el?kel? pártfogójának, Manzoni asszonynak gyönyör? testér?l, álmodott a híres kurtizánnak, Giulietta Cavamacchienek minden rafinált gyönyört ismer? szerelmér?l.
Fölbukkant képzeletében egy másik pártfogója Tintoretta, a s?r?-feketén göndör Tintoretta, és sorban mind, mind: lányok, asszonyok, szende sz?zek, kitanult kurtizánok, a szerelem megannyi istenn?je. És Giacomo el?tt feltárult a világ, melyb?l el- és kirekesztetett.
Legmelegebb gondolatai ahhoz a gyönyör?séges apácához szállongtak, kit talán mind között a leginkább és legtovább élvezett: „Új hódításom el?kel? származású volt, szép és szellemes, de ezekhez a tényleges el?nyeihez még egy képzelt el?ny is járult, mely boldogságomat végtelenül növelte: egy Vesta papn?vel volt dolgom. Tiltott gyümölcshöz jutottam.” – mosolyog álmodozásában Giacomo Casanova.
Azok az éjszakák, melyeket Casanova a muranoi casinoban az apácával töltött, a legizgatóbb és Pietro Aretino fantáziáját megszégyenít? szerelmi jelenetekben voltak gazdagok. És aki e jeleneteket – eleinte Giacomo tudta nélkül, utóbb annak engedélyével – végigélvezte, akinek e szerelmes jelenetekben éppoly gyönyör?sége telt, mint Casanovának, az apáca barátja: Francois Joachim de Bernis, Franciaország velencei követe, kés?bb Pompadour mindenható minisztere és a Madame bukása után bíbornok volt.
Egy hét ilyes álmodozás után világosodott meg Casanova elméje, és értette meg egy csapásra, hogy miért is árulták el, árulták be barátai, ismer?sei: Manuzzi, Francesco Siviglia és a többiek, akikr?l nem tudott név szerint, de látta az inkvizítor asztalán a vaskos feljelentésköteget. Soknak, többnek is kellet lennie hát a kémeknek.
Megértette az okot, hisz oly egyszer? volt valóban.
Sok és kielégít? szerelméért irigykedtek rá ezek az emberek, sok és megelégít? szépséges szerelméért féltékenykedtek rá: ezért jelentették föl, ezért söpörték el útjukból.
Nem mintha így akár csak egy ócska chioggiai halászlányhoz is hozzájutottak volna („Ámbár” – teszi hozzá gondolatban Giacomo -, „nem kell lebecsülni azokat a chioggiai lányokat, asszonyokat: sok mindent tudnak azok is föláldozni a szerelem oltárán.”); nem az hajtotta ?ket, hogy szép n?ik legyenek, hanem az csupán, hogy Casanovának se legyen.
Ilyen egyszer? olykor ok és okozat összefüggése.
Fogsága második hetében kezdett a szökés gondolatával foglalkozni s ett?l kezdve minden tette, minden gondolata ide irányult. Ám épp három héttel kés?bb nyílt a cellaajtó, és új foglyot vetettek Giacomo mellé: pater Balbi volt, a San Zaccharia kolostor perjele, ki maga is hasonló okból börtönöztetett be: az álmodó Santa Chiara kolostor egyik szépséges, ifjú apácával folytatott „b?nös” viszonya miatt.
„B?nösnek b?nös volt a viszonyunk” – mesélte Balbi Giacomonak -, „de édes, mint a virágméz.”
A szökés el?készületeit, részleteit nem részletezem itt, nem tisztem ez nekem, én csak a besúgásról kezdtem széphistóriát mesélni.
Tény: attól kezdve, hogy Balbi megjelent Giacomo cellájában, a szökést úgy kellett megterveznie, hogy beavassa abba a pátert is.
Így is lett.
Hosszú el?készületek után (remélem nem kell mondanom: a kis Henrietta aktív segítségével), 1756. október 31-én – fogsága tizenötödik hónapjában – sikerült Casanovának és börtönbéli társának kalandos és veszélyes utakon a Dózse Palota tetejére jutni.
„E quindi uscimmo a rimi – rar le stelle” – sóhajt föl h?sünk megkönnyebbülten -, „és felszállottunk viszontlátni csillagokat.”
Száz veszély között jutottak le a szökevények a Dózse Palota tetejér?l, sietve gondolába dobták magukat, és Mestrebe eveztettek.
Mestrében különváltak, így – vélték – nehezebb lesz mindkettejüket elfogni.
Éjszakai szállást a sbirrek kapitányának (pontosabban szólva feleségének) házában vett Casanova, és ett?l kezdve szerencsecsillaga emelked?ben volt: Mestréb?l baj nélkül távozhatott, és aztán Borgo di Valsugana községnél elhagyta a Köztársaság területét.
Nem sejtette, nem gondolta, hogy hány hosszú évig nem látja viszont majd imádott Városát.
Amint nem volt tisztem, hogy a szökés hosszadalmas el?készületeit papírra vessem, az sem tisztem, hogy részletesen számoljak be arról, hol és merre kalandozott barátunk 1756. októbere és 1774. szeptembere között. Amúgy is, ez életének legismertebb, legtöbbet megénekelt része: a kalandor, Seingalt lovag élete, különös kalandjai.
Nagyon röviden vázolom csak a f?bb vonalakat, hogy aztán rátérjek végre arra a majdnem elviselhetetlen fájdalomra, amit Velence elveszítése jelentett számára, és arra az ?rült, fojtogató vágyra, amivel szül?városa iránt lángolt.
Röviden hát: a szökés után Párizsba ment, és mert – mint oly gyakran hosszú életében – egy árva fillérje sem volt, két dolgot tett: bevezette a lottót, mit még Velencében talált ki, de a Köztársaság törvényei nem engedélyezték m?ködtetését, és olyan pénzügyi tekintéllyé vált, hogy még az arisztokrácia is befogadta.
Másfel?l megint pártfogókat keresett, és természetesen n?i pártfogókat, kiket aztán busásan megfizetett szolgálatukért, pártfogásukért, persze nem a hagyományos kereskedelmi módon…
Az asszonyok, lányok változatlanul rajongtak Giacomóért, mert finom ösztönükkel megérezték benne az igazi hódolót, akit újra meg újra elb?völ minden n?. Mert Casanova nem hódító volt, nem ám! Giacomo Casanova hódoló volt.
És bár h?séges szeret?ként aligha lehetett volna a mi Giacomónkat jellemezni, de lángolóan újra meg újra szerelmesnek igen.
Ki tudja? Ki ismerheti igazán a n?i lelkeket, különösképp ama furcsa, túlf?tött hangulatú 18. század végi n?i lelket?
Talán nem is örök h?ségre vágynak, vágytak a hölgyek, mint inkább rajongásra.
És rajongó, ?rült imádatból Casanovának mindig b? készlete volt.
Legkülönösebb, hogy egyszer sem hazudott a szerelmet! Egyetlen hazugsága sem volt! Az id? alatt, míg valakivel együtt volt, míg ölelte, és figyelte sokkal inkább amannak élvezetét, mint a magáét hajszolta volna, Giacomo mindig szerelmes volt.
Meglehet, rövid ideig, meglehet, csak néhány éjszakára, meglehet, csak néhány órára, de mindig igazán szerelmes.
A szerencse forgandósága révén azonban három év leforgása alatt mindenét elvesztette, és Seingalt lovag álnéven menekült el hitelez?i el?l.
Ekkor vette kezdetét hosszú vándorlása, melynek állomásai között éppúgy szerepelt sok idegen, még több itáliai város szerepelt: járt Németföldön, Svájcban, Dél-Franciországban, de járt Firenzében, Rómában, Londonban, Berlinnben, Rigában, Szentpétervárott, a tóparti Füreden, vagy épp Varsóban, ahonnan egy párbaját követ? botrány miatt ismét sürg?sen távoznia kellett.
Épp csak ott nem járt, ahová lelke minden vágya húzta, vonzotta vissza: Velencében.
Mostanában úgy álmodott Velencér?l, err?l az ékszerkicsinység?, ékszerszépség? álomvárosról, ahogy régebben szeret?i testér?l. Ó, Velence, g?gös és széplelk?, tehát éppen hozzá fogható Velence. Terein zenél? csönd, surranó holdfény száll ódon paloták lépcs?zetére. Velence, szépséges, imádott Velence: szent Város, mely mindig fényben fogadta ?t. Csobbanva csapódik a víz a csónakdeszkákhoz és kövekhez. A gondolások félig üdvözl?, félig figyelmeztet? kiáltásai. Magasan ültetett kiskertekb?l virágindák csüngnek lefelé, fehér-piros, mandulaszagú kelyhek a nyirkos falakon. Arab stílusú ablaknyílások rajzolódnak az árnyékban. Egy templom márványlépcs?i a vízben vesznek el; koldus guggol rajta, nyomorúságát panaszolja, nyújtogatja kezét. Velence, te hízelg? és gyanús szépség: Város, amely félig mese, félig idegencsapda, amelynek fülledt leveg?jében egykor buján burjánzott föl a m?vészet, s ahol ringató, kéjes álomba zsongító hangok születtek a muzsikusok lelkéb?l.
1774 nyarán döntött végül Seingalt lovag, Gian Giacomo Casanova.
Úgy vélte, ha fölajánlja szolgálatait az Inkvizíciónak, akkor visszatérhet Városába.
Tollat ragadott hát, és levelet írt a Serenissimának.
„Ha én, Giacomo Casanova, Velence alattvalója, abban a kiváló szerencsében és megtiszteltetésben részesülnék, hogy a legmagasabb tribunal titkos inkvizíciójának szolgálhatok h?séges személyemmel s minden szerény tehetségemmel, számot adtam magamban azokról a fontos tárgyakról, melyek felett a tribunal felel?sségteljes ébersége ?rködik. S hogy csakis olyan feladatokra vállalkozzak, melyek er?mt?l telnek, elhatároztam, hogy buzgalmammal a város kormányzásának azon része felé fordulok, mely alá e város nyugalma tartozik. Minthogy a város érdekeit és nyugalmát leginkább veszélyeztetik a vallás ellenségei, a kéjencek, az egoisták és mindazok, kik az ipar, kereskedelem és m?vészetek számára írt parancsokat megszegik. Én – ha visszatérhetek a Városba – f?leg a következ?kre ügyelnék: el?ször a vallásra, másodszor az erkölcsökre, harmadszor a közbiztonságra, negyedszer a kereskedelem és iparra.”
És 1774 szeptemberében végre rámosolygott Velence kegye: Casanova visszatérhetett hazájába.
Mikor hajója a velencei öbölbe beevezett, a Szent András er?döt, a Campanilet, a San Marco kupoláit nem az a g?gös, a maga erejében feltétlenül bízó, még Párizs friss mosolyától sugárzó kalandor köszöntötte, aki elment innen. Nem.
Egy besúgó gy?jtötte szemébe Velence kincseit, egy besúgó, egy gyalázatos delatore, egy birbone sporco!
Epilógus
Abban a nevezetes 18. században, abban a bizonyos ancien régime-ben Velence, az ?si és büszke Köztársaság mély álomba merült: aludtak a zöldszín? lagúnák, aludtak a kecses palazzok, és az ékszerhez hasonló hidak, aludtak az arsenale dokkjaiban az egykor sok tengert megjárt gályák. Velence elveszítette gazdasági és politikai hatalmát, Velence kiesett a világkereskedelem és a világtörténelem útjából, mindkett? elkanyarodott az Atlanti óceán felé.
Velencében már rég nem történik semmi sem, Velence alszik, de nem álmodik. Arról semmiképpen sem, hogy kitelt történelmi ideje.
Velence nem álmodta, nem álmodhatta, hogy néhány év még, és a Piazza di San Marcon megáll majd Napoleon, körbemutat, megmutatja, hogy mit vigyenek Párizsba katonái. A négy bronzlovat a Basilica homlokzatáról; a két id?jelz?, kalapácsos mórt a l’Orologio tetejér?l, miegyebet.
Velence nem álmodta, nem álmodhatta, hogy azon a napon, amikor Napoleon a Városba ért, végleg, és örökre megsz?nt Velence önnállósága, függetlensége.
Velence elveszítette szabadságát. Ahogy illett hozzá, táncmulatsággal, zenével, dallal köszönt el Velence a szabadságtól…
Legutóbbi módosítás: 2009.07.03. @ 06:02 :: Kavyamitra Maróti György
