Két újabb nap telt el, a Hölgy nem jelent meg a barlangban, de hát Leánykám már nem aggódott: a Hölgy dolga, hogy jön-e vagy sem, ki és mit kérhetne számon Rajta?
Közben azért már akadtak kísér?i a barlanghoz vezet? mindaddig magányos útjain: néhány „hiszékeny”, „babonás” városlakó (köztük néhány „jelent?s személyiség”, úrin?” is volt) Bernadette-tel együtt zarándokolt a Massabielle-barlanghoz nap nap után.
Szerdán – február havának tizenhetedik napján – meg a következ? esett meg.
Bernadette a barlang mélyén ismét elragadtatásba esett, a Hölgy újfent megjelent a homályban, a sugárzó fényben, és azt mondta a tizennégy éves kislánynak:
,,Menj, igyál a forrásból, és mosakodj meg a vizében!”
Az ám, de nem volt ott semmiféle forrás: más barlangokban, zegzúgokban akadtak ilyenek b?séggel Lourdes környékén, de a Massabielle-ben semmi forrás nem volt.
Azért mégis, a fölszólításra, a kis látnok kezével kaparni kezdett a barlang alján:akkor aztán fölfakadt egy forrás, egy soha ott nem volt forrás, amely azóta is, máig ontja magából a vizet.
Gyógyító vizet: úgybizony!
És még tegyük hozzá azt is: az elragadtatásában természetfelettien megszépült a kislány, arcocskáján tisztaság és megillet?döttség sugárzott, oly annyira, hogy a szemlél?k között még a legkeményebb szív?ek szemébe is könnyek szöktek.
Aztán – az után – csodálatos, hihetetlen gyógyulások is történtek, megestek ilyenek.
Csodák történtek Lourdes-ban, magyarázhatatlan csodák a barlangnál és a forrásnál.
No és, a látomások idején a Bernadette köré gy?lt tömegben semmi nyoma nem volt a hisztériának vagy más szokásos z?rzavarnak.
Ez bizony volt, így volt.
A csodák csak úgy megestek: csöndben és nagy hejehuja nélkül estek meg a csodák, nem cirkuszi mutatványok gyanánt estek meg a csodák.
Mentek aztán a dolgok, a maguk rendje szerint mentek, egészen április havának hatodik napjáig, mely napon – húsvét múlott egy nappal, tehát kedd volt – Bernadette újból érezte a vonzódást, hogy a barlanghoz menjen.
Vesperás után hát a Lány – Istent?l vagy mi mástól való – elragadtatásban, leny?göz? csendben térdepelt a Massabielle el?tti lejt?s helyen: nagy tömeg vette már körül akkor.
De hát mi zaj támad tömeg szélén, az emberek között?
Nehéz léptek, parancsoló hangok hallatszottak, egyre közelebb a helyhez, ahová mindenki áhítozott:
,,Adjanak, adjanak utat!”.
Dozous doktor, a nagy Vizsgáló, a Megbízott, a Nagyon Okos érkezett.
Már régóta szerette volna megvizsgálni a Lány extázisát.
,,Nem ellenségként jövök” – szólja szája -, „hanem a tudomány nevében.”
Dozous és a helybéli káplán figyelnek, nagyon figyelnek.
És látják.
Bernadette egy földre támasztott, hosszú gyertyát tartott maga el?tt, melyet el?z? napi vendége adott neki. hogy védje a lángot a szélt?l, két kezét fölcsúsztatta végig a gyertyaszálon, amelyet két tenyerével szorongatott. És a lángoló kanócot úgy vette körül két keze feje, mintha egy kagyló két héja volna. Félig nyitott ujjai között a láng megvilágította behajlított tenyereit.
,,De hisz megégeti magát!” — kiabálnak a tömegben itt is, ott is.
,Hagyják!” – kiált vissza Dozous doktor, de maga sem nagyon hisz a szemének. Kisvártatva vizsgálja a látó lány két kezét, aki sehogyan sem érti, mit keres rajta a doktor?
,,Semmi égésnyom sincs rajta!” — jelentette ki az orvos.
Kicsiny fülke, kicsiny kápolnában, a kicsiny Lourdes egyik kicsiny terén.
Jacques Perrier atya – kedves, nevet?s arcú, csillogó szem? ferencrendi szerzetes – kicsi Bernadette kezét fogja, és hallgatja a lány kérdéseit, kéréseit.
„Atyám! Hát igazán úgy gondolja, hogy Sz?z Mária lakik a Massabielle-barlangban? Nem egy Hölgy az?”
Perrier atya mosolyog a lányra: „Mit is mondott neked, Bernadette? Mit is?”
„? a Szepl?telen Fogantatás: ezt mondta, atyám.”
„Bernadette! Mi az a fogantatás? Megmondanád nekem?”
Meleg, fekete szemek tágulnak Perrier-re.
„Gyermek…izé…gyemek…hát…izé…Nemzés atyám.” – motyogja Bernadette.
„Nem kérdem meg gyermekem, hogy err?l mit gondolsz, jól van? De azt áruld el nekem – hisz tanultad a katekizmust -, mi az a szepl?telen fogantatás? Nos?”
„Az…az a…” – gondolkodik Bernadette, aztán eszébe jut:
”Immakulata.. Mentesség a b?nt?l, atyám… Hogy Mária, Jézus anyja különleges kegyelem által soha nem követett el b?nt, mivel Isten eleve megóvta ?t az átered? b?n hatásától. Ezt a tökéletes védettséget nevezzük szepl?telen fogantatásnak, atyám.”
”Úgy van.” – bólint Perriere. – ”És neked azt mondta a Hölgy – igaz -, hogy ? a Szepl?telen Fogantatás. Ugye ezt mondta?”
„Ezt.” – hajtja le kedves fejecskéjét az én Bernadette-em.
„Akkor” – folytatja az atya szelíden – „nem gondolod Bernadette, hogy Mária mutatott utat Néked?”
„Gondolom, gondolhatom atyám, gondolhatom ezt.” – Most kitör a lányból a kétség. – „De hát miért én…miért nekem… miért atyám?”
Hisz ez itt a kérdés – gondolja Jacques Perrier atya maga is.
Miért?
Kis város kicsiny terén, kis kápolna mellett kis paplak.
Jacques Perrier töpreng magában: igen, igen miért? Ki ez a Soubirous Bernadette, ez a vitathatlanul kedves, szelíd leányka? Ki ?? Miért neki, miért általa üzent az Úr?
Töpreng a jó atya: a szegénysége miatt? A tudatlansága miatt? Boldogok a lelki…
Miért?
Miért ez a lány a kiszemelt, a csodára elkülönböztetett, az Úrnak elkülönített, a Szent?
Sem az éj, sem a feszület, sem az elmélyedés nem adja meg a választ.
Semmi nem adta meg, azóta sem.
A dolgok id?nként csak megesnek, egyszer?en megesnek.
Az 1858. július tizenhatodikai jelenés után Bernadette nem látta többé a Sz?zanyát, de a Hölgy akkor megígérte neki, hogy boldoggá teszi: boldoggá, de nem itt a földön.
Mindenféle jó papok, urak intézték el Bernadette-nek, hogy ne keljen világi életet élnie: nem lett volna az jó. Beteges is volt az én drága Bernadette-em, elkülönített Szent is volt, mit keresett volna itt közöttünk?
Míg Bernadette a nevers-i kolostorban élte rövidke életét, Lourdes nagyvárossá, kegyhellyé n?tt: tudományosan soha meg nem fejtett, ám jól igazolt gyógyulások estek, esnek azóta is.
(No, mit mondtok erre nagyokosok, materialisták, tudvágyók, tudók?
Mit?
Ama forrásnál egymást követ? gyógyulások a hív? és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták, és mozgatják azóta is.
Bernadette, az én kedves Bernadette-em, aztán halála után – több mint harminc évig nyugodott a neversi kolostor temet?jében.
Amikor 1909 – ben boldoggá avatásának el?készületeit végezték, az egyházi hatóságok két orvos jelenlétében kinyitották a sírt.
Az eléjük táruló látványtól a jelenlév?knek a lélegzete is elállt.
Bernadette úgy feküdt párnáin, mintha mi sem történt volna: „Az oszlás legcsekélyebb jele sem volt tapasztalható, az id? nem hagyott rajta nyomot, úgy látszott, mintha aludna…” – számolt be err?l az orvos-szemtanú.
Bernadette-et, az én drága Bernadette-emet aztán fölöltöztették, hogy szép ruhában legyen szentté avatása ünnepén, és azóta is ott nyugszik, romlatlanul, kislányos szépségében Nevers-ben. Láthatja bárki, bármi hitetlen.
Miért?
Miért ??
Hát tudom én?
Legutóbbi módosítás: 2009.07.28. @ 06:36 :: Kavyamitra Maróti György
