Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 1.

Nyomtatás

Els? fejezet,
melyb?l kiderül, hogy Cseresznyeorr mester, az asztalos, hogyan talált egy darab fát, mely nyafogott, sírt és nevetett, akár egy kisgyermek…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer…
„Egy király!” – vágjátok rá azonnal kedves kis olvasóim.
Nohát tévedtetek, kedves kis olvasóim.

Egyszer volt, hol nem volt egy darab fa.

Nem volt valami ragyogó, szép darab fa, csak afféle egyszer?, gesztenyeszín? fadarab, melyet télid?n a kályhába teszünk, hogy világosság és melegség áradjon szerte szobánkban.

Igazából nem is tudom, hogy esett – de megesett -, hogy egy szép napon ez a darab fa egy öreg asztalosmester m?helyébe keveredett, kit Antonio mesternek hívtak, ám akit mindenki csak Cseresznyeorr mesternek nevezett, orrának színe miatt, mely mindig fényl? és érett cseresznye színét idézte.
Alighogy Cseresznyeorr mester megpillantotta azt a darab fát, módfelett megörült, örömében a kezét dörzsölte, és magában dörmögte:
„No, ez a fadarab épp id?ben került el?: az asztal lába már elaggott, ebb?l újat faragok helyébe.”
Tett követte szavait; hamar el?vett egy szekercét, és kezdte faragni, farigcsálni azt a darab fát. Az ám, de amint az els? szekercecsapást mérte a fadarabra fennakadt keze a leveg?ben, mert incifinci hangocskát hallott, mely ekként sírdogált:

„Jaj, ne üss már!”

Képzelhetitek, hogy elcsodálkozott ezen a jó öreg.

Tágra nyílt szemmel nézett körül a m?helyben, hogy lássa, honnan ered az a hangocska: csak hogy senkit, semmit sem látott.
Bekukkantott a szekrénybe, mely mindig zárva volt, de ott sem volt senki.
Belesett a forgácstartó kosárkába: senki. Kinyitotta a bejárati ajtót és vetett egy pillantást az utcára: senki.

Akkor hát?

„Értem.” – mosolygott a derék asztalos parókáját igazgatva. – „Csak úgy képzeltem, hogy hangot hallok, csak úgy képzeltem. No, haladjunk a munkával!”

Újra fölemelte a fejszét, hogy lesújtson a fadarabra, és le is sújtott.
„Hé! Ez fájt!” – kiáltotta ismét a rejtélyes hangocska.
Ez alkalommal Cseresznyeorr mester k?vé dermedt, szemei fennakadtak, szája elkerekült az ijedtségt?l, nyelve kilógott, mint ama k?b?l készült vízköp?ké a szök?kutakon.
Amint visszanyerte lélegzetét, így dörmögött maga elé:
„Hát honnan j? akkor ez a hangocska, ez a jajgató hang? Hisz nincs itt egy eleven lélek rajtam kívül, és az még sem gondolható, hogy ez a darab vacak fa megtanult volna nyafogni, siránkozni, mint egy kisgyerek. Tán elrejt?zött a fadarabban valaki? Hisz, ha rejt?zködik benne valaki, majd én megtanítom keszty?be dudálni!”
E szavakkal megragadta a szegény fadarabot, és minden szánalom nélkül alaposan odavágta a m?hely padlójához.

Aztán csak fülelt, vajon megszólal-e a nyafogó hangocska?
Várt két percig: semmi. Várt öt percig: semmi, tízig, de semmi, semmi.
„Aha!” – mormogta akkor nevetést er?ltetve magára, és parókáját vakargatva. – „Úgy fest, azt a hangocskát, mely jajongott, csak képzeltem. No, folytassuk a munkát.”
Azért a félsz csak ott maradt benne, és hogy bátorítsa kissé magát, dudorászni kezdett, és fölvette az elhajított fadarabot.
Biztos, ami biztos,  letette a szekercét, kis gyalut vett el?, és hozzáfogott, hogy könnyedén tisztára gyalulja és csiszolja azt a darab fát.
Ám alig kezdte húzni, vonni a gyalut, mikor a hangocska újra megszólalt, most azonban göcög? nevetéssel: „Jaj! Ne csiklandozzál!”
Ezúttal Cseresznyeorr mester kiejtette kezéb?l a gyalut, és ijedtében földre rogyott, mint egy leejtett fadarab.
Kicsit várt, aztán még mindig a földön ülve óvatosan kinyitotta szemét.
Arca egészében, orrának bíborszín hegyéig elsápadt a félelemt?l.

Második fejezet,
melyben Cseresznyeorr mester, Dzseppetto barátjának ajándékozza a fadarabot, aki egy csodálatos bábut kíván formálni abból; oly csodálatosat, mely tud táncolni, vívni és bukfencet vetni

Ebben a pillanatban valaki kopogott a m?hely ajtaján.
„Gy?jjön be!” – szólt az asztalos, de egyel?re nem tudott lábra állni.
Az ajtón belépett egy mindig vidám emberke, tisztes nevén bizonyos Dzseppetto, akit azért a kölkök mégis csak Málénak csúfoltak, éspedig kukoricamáléhoz hasonlatos sárga szín? parókája miatt. Dzseppetto minden vidámsága dacára hirtelenharagú emberke volt, jaj annak, aki Málénak meri nevezni: ilyen esetekben nem türt?ztette magát, azt igazán nem állíthatnám!
„Jó napot, Antonio mester!” – köszönt Dzseppetto belépve. – „Ha szabad kérdenem, mit csinál ott a földön kend?”
„Semmi különöset. Számolni tanítom a hangyakölköket!” – válaszolta Cseresznyeorr mester epésen.
„No, akkor sikeres munkálkodást kívánok önnek!”
„Mi szél hozta ide, Dzseppetto koma?”
„Nem szél, hanem a lábaim. Tudja, Antonio mester, egy szívességet szeretnék kérni magától.”

„Állok rendelkezésére!” – felelte a mester, és csakugyan talpra állt.
„Ugyanis ma reggel támadt egy ötletem.”
„Halljam!”
„Nos, arra gondoltam, hogy faragnék én magamnak egy fabábut, de egy oly csodálatosat ám, melyet megtanítanék táncolni, vívni és bukfencezni. Akkor evvel a bábuval elmehetnék mindenfelé a világba, vásárokba, és megkereshetném a napi kenyérre meg pohár borra valómat. Mit szól hozzá?”
„Jó ötlet, Málé!” – csendült föl egy vékony kis hang, melyr?l nem lehetett tudni, honnan ered.
Amint azt hallotta Dzseppetto koma, hogy Málénak szólítja valaki, elvörösödött, akár a csíp?s, érett paprika, és – nem mondhatni, hogy szép szóval ejtette ki – így szólt az asztaloshoz:
„Miért sérteget kelmed engem?”

„Ki sértegette kelmedet?”

„Málénak nevezett!”

„Az nem én voltam!”

„Persze, hisz én voltam, ugye? Márpedig állítom, hogy maga volt!”
„Nem!”
„De igen!”

„De nem, ha mondom!”
„De, biz’, hogy te voltál!”
Egyre jobban belemelegedtek, szó szót követett, aztán áttértek a cselekvésre, alaposan helybenhagyták egymást, csípésekkel, ütésekkel, rúgásokkal is.
Az ütközet végeztével Antonio mester kezében díszelgett Dzseppetto sárga parókája, míg amaz – valami rejtélyes módon – a fogai közt tartotta az asztalos rizsporos parókáját.
„Adja vissza kend a parókámat!” – üvöltötte Antonio mester.
„Kend adja vissza az enyémet, és kössünk békét!”
Miután mindketten visszakapták parókájukat, és fejükre illesztették, kezet ráztak, és megfogadták, hogy békében maradnak, és jó barátok lesznek eztán mindhalálig.
„Nos hát Dzseppetto koma” – kezdte békülékenyen az asztalos -, „miben lehetek szolgálatodra?”

„Egy darabka fa kéne nekem, hogy elkészítsem a bábumat. Tudsz-e adni?”
Antonio mester nem mutatta ugyan, hogy mennyire elégedett a helyzettel, de igen gyors és határozott mozdulattal nyújtotta azt nevezetes fadarabot, mely oly nagy ijedtséget okozott neki. De miel?tt Dzseppettohoz került volna a fadarab, tett egy határozott mozdulatot, kisiklott a derék asztalosmester kezéb?l, és alaposan megütötte szegény Dzseppetto sípcsontját.

„Huhh! Micsoda dolog így hozzám vágni az ajándékot, Antonio mester? Nem vall finom lélekre!”
„Esküszöm mindenre: nem én voltam!”

„Na, persze: én voltam!”

„Ez a darab fa tehet mindenr?l: ez volt!”

„Hisz tudom, hogy a fadarab volt: csakhogy a fadarabot kend vágta hozzám!”

„Nem: én nem!”

„Hazug kutya!”

„Dzseppetto, ne sértegess! Én sem sértegettelek, nem mondtam neked, hogy Málé!”

„Szamár!”

„Málé!”

„Kutyafej?!”

„Málé!”

„Csúf majom!”

„Málé!”
Amint harmadszor is azt hallotta Dzseppetto, hogy lemálézzák, szikrát vetett szeme, és nekiugrott barátjának: újfent alaposan helybenhagyták egymást.
Az ütközet végeztével Antonio mester orrán néhány karmolással több lett, Dzseppetto ruháján meg néhány gombbal kevesebb.

Ily módon kiegyenlítve tartozásukat, kezet fogtak, megesküdtek, hogy örök barátok maradnak egy életen át; Dzseppetto aztán hóna alá vette a fadarabot, és sántikálva hazaindult.

– folytatása következik –