Huszonhatodik fejezet,
melyben Pinocchio iskolatársaival kimegy a tengerpartra megnézni a rettent? nagy Cápát…
Pinocchio tehát másnap elment szépen az iskolába.
Csaptak is nagy zenebonát a lurkók, amikor a fabábu belépett az osztálytermükbe. Vége-hossza nem volt a nevetésnek. Ugratták, tréfáltak vele; az egyik a sapkáját kapta ki a kezéb?l, a másik a kabátját rángatta meg hátulról; volt, aki tintával hatalmas bajuszt akart rajzolni az orra alá, és volt, aki zsineget próbált kötni a kezére-lábára, hogy annál fogva táncoltassa.
Pinocchio egy ideig békén t?rte a dolgot, hanem aztán végül is elunta a sok bosszantást.
„Vigyázzatok, fiúk!” – mordult rá azokra, akik a legjobban lármáztak, és a legkevésbé fértek a b?rükbe. – „Nem azért jöttem ide, hogy a bolondját járassátok velem! Én senkit nem bántok, de engem se bántson senki!”
„Héj, az ördögadta! Mintha könyvb?l olvasta volna ki!” – ordították a rakoncátlan fickók. Dülöngéltek a nevetést?l, és aki a legszemtelenebb volt köztük, hirtelen kinyúlt, hogy megragadja Pinocchio orrát.
Vesztére tette, mivel egy kicsit elkésett a mozdulattal, Pinocchio észrevette szándékát, és alaposan bokán rúgta a pad alatt.
„Jaj, de kemény a lábad!” – nyögte a fiú, és keserves képpel tapogatta a kék foltot, ami Pinocchio rúgása nyomán támadt a lábán.
„Hát még a könyöke!” – jajgatott egy másik, akit Pinocchio ostoba tréfáiért gyomorszájon bökött a könyökével.
Ezzel aztán Pinocchio nemcsak a tekintélyét alapozta meg, hanem iskolatársai rokonszenvét is elnyerte. Attól fogva nem csúfolták, és igyekeztek a kedvében járni.
Megszerette és büszke volt rá tanítójuk is, mert látta, hogy figyelmes, szorgalmas, értelmes tanuló, els?nek érkezik az iskolába, és tanítás végeztével utolsónak távozik.
Egyetlen hibája volt: válogatás nélkül, f?vel-fával összebarátkozott, olyan fiúkkal is, akik hírhedett iskolakerül?k voltak, és akiknek sehogy sem f?lt a foguk a tanuláshoz.
Emiatt aztán minduntalan figyelmeztette is a tanítója, és a Tündér is újra meg újra elmondta neki: „Vigyázz, Pinocchio! A rossz pajtások el?bb-utóbb elveszik kedvedet a tanulástól, és ki tudja, még valami szerencsétlenségbe is belekevernek.”
„Attól nem kell félned! – vonogatta Pinocchio a vállát, és ujjával a homlokára bökött, mintha azt mondaná: “Van itt ész!”
Hanem egy szép napon, amint éppen iskolába igyekezett, szembetalálkozott ezekkel a vásott cimborákkal.
„Tudod-e, mi újság?” – kérdezték t?le.
„Nem.”
„Cápa van a tengerben, itt a part közelében, akkora, mint egy hegy!”
„Csak nem az, amelyik akkor járt itt, amikor szegény apácskám vízbe veszett?”
„Mi megyünk a partra megnézni. Jössz te is?”
„Nem, én iskolába megyek.”
„De oda vagy avval az iskolával! Ráér az holnap is. Nem mindegy, egy leckével több vagy kevesebb? Így is, úgy is ugyanolyan szamár marad az ember.”
„De mit szól majd a tanító bácsi?”
„Szóljon, amit akar! Azért fizetik, hogy morogjon.”
„És a mamám?”
„A mamáknak nem kell mindent az orrukra kötni.”
„Nem lehetne megnézni iskola után a cápát?”
„Ó, te tökfilkó! Egy ekkora cápa majd éppen azt fogja megvárni, míg te kegyeskedsz lesétálni hozzá! Egyszer csak elunja magát, fölszedi a sátorfáját, te meg ütheted bottal a nyomát.”
„Mennyire van ide a part?”
„Oda-vissza egy óra.”
„Hát akkor, gyerünk!” – rikkantotta Pinocchio.
Hónuk alatt a könyveikkel, füzeteikkel, nekivágtak a mez?nek; nyargaltak árkon-bokron át, és legelöl, mintha szárnya n?tt volna, Pinocchio. Id?nként hátrafordult a többiek felé, akik elmaradoztak, izzadtak, lihegtek, nem bírták a versenyt.
„No, mi az, pajtik?” – csúfolta ?ket. – „Ólomból van a lábatok?”
Azzal ugrott egyet, és futott tovább. Nem tudta a boldogtalan, hogy a vesztébe rohan.
Huszonhetedik fejezet,
melyben Pinocchio megvív pajtásaival, és az egyik végzetesen megsebesül. Pinocchiót letartóztatják…
Kiértek a partra, ott Pinocchio hamar körülnézett, de nyomát se látta a tengeren semmiféle cápának. A víz sima volt, akár egy kristályüveg lapja.
„Hol a cápa?” – kérdezte a többiekt?l.
„Biztos elment reggelizni.” – mondta az egyik gyerek vigyorogva.
„Vagy lefeküdt az ágyába, és alszik egyet…” – tette hozzá vihogva egy másik.
E válaszokból meg a röhögésb?l Pinocchio megértette, hogy pajtásai alaposan fölültették.
„Hát ez meg mire volt jó?” – kérdezte dühösen. – „Miért bolondítottatok el ezzel a cápamesével?”
„Hogy észhez térj!” – felelték kórusban a semmirekell?k.
„Hogy észre térjek?”
„Úgy bizony! Most végre velünk jöttél, ahelyett hogy az iskolában páváskodj. Nem szégyelled magad, hogy mindig tudod a leckét, minden kérdésre megadod a választ? Nem szégyelled, hogy olyan szorgalmasan tanulsz?”
„Mit izgat az titeket, ha én szorgalmasan tanulok?”
„Világos, hogy izgat! Te vagy az oka, hogy mindig ránk jár a rúd.”
„Ugyan miért?”
„Mert a tanító úrnak te vagy a bezzeg! Egyebet se hallunk t?le, mint hogy mi haszontalan naplopók meg hanyag semmirekell?k vagyunk. Bezzeg a Pinocchio! Õ szorgalmas, igyekv?, engedelmes, példát vehetnétek róla – és így tovább. Mit gondolsz, bennünk talán nincs önérzet?”
„És hogyan tehetnék kedvetekre?”
„Úgy, hogy utáld te is az iskolát, a tanulást, a tanítót; sose felejtsd el, hogy ezek a mi esküdt ellenségeink.”
„De ha én tanulni akarok?”
„Akkor rád se nézünk többet, nem barátkozunk veled! És légy elkészülve rá, hogy az els? adandó alkalommal úgy ellátjuk a bajodat… „
„Nevetségesek vagytok, de csak szórakozzatok!” – vágott közbe Pinocchio vállat rándítva.
„Hallod-e!” – ugrott elé az egyik kamasz, valamennyi közt a legnagyobb. – „Ne vonogasd a vállad, és ne ugrálj itt nekem! Érted? Szállj le a magas lóról, míg baj nem lesz! Az lehet, hogy nem félsz t?lünk, de mi sem félünk ám t?led! És te magad vagy, mi meg heten!”
„Heten ám, mint a gonoszok.” – jegyezte meg Pinocchio.
„Hallottátok?” – kiáltotta méltatlankodva a kamasz. – „Hallottátok? Minket sérteget! Azt mondta ránk, hogy gonoszok vagyunk!”
„Pinocchio, kérj bocsánatot ezért a sértésért, különben jaj neked!”
„Kakukk, majd legközelebb!” – gúnyolódott a bábu, és fügét mutatott a fiúknak.
„Pinocchio! Vigyázz, megjárod!”
„Kakukk!”
„Elhúzzuk ám a nótádat!”
„Az enyémet aligha. Kakukk!”
„Meglásd, betört orral kulloghatsz haza!”
„Kakukk! El?bb törik be a tiéd!”
„Azt szeretném látni!” – rikkantott az egyik fiú, Pinocchiónak ugrott, és fejbe vágta. – „Nesze, el?legnek!”
Pinocchio se volt rest: gyors ökölcsapással válaszolt a támadásra, és egyetlen szempillantás alatt kitört az általános verekedés.
Igaz, hogy heten voltak egy ellen, de Pinocchio olyan derekasan küzdött, mint egy igazi h?s, és olyan ügyesen dolgozott a két falábával, hogy a támadókat tisztes távolban tudta tartani magától. Aki mégis közelebb merészkedett, hamarosan lógó orral kullogott vissza, jókora kék foltokkal a lába szárán.
Ellenfelei hamarosan belátták, hogy így bizony nem bírnak Pinocchióval, képtelenek közelébe jutni, hogy ellássák a baját. Haditervet változtattak hát, elhatározták, hogy messzebbr?l fogják megdobálni alkalmas, kéznél lév? lövedékekkel. Gyorsan lecsatolták könyveikr?l a szíjat, és nekiláttak az ostromnak. Röpültek hamarosan Pinocchio felé az Olvasókönyvek, Nyelvtanok, a Számtanok, a Sétáló földrajzok, a Mesék ifjaknak akár az ágyúgolyók.
Pinocchio azonban ügyes is volt, fürge is volt, idejében kitért a lövedékek el?l. A könyvek mind elzúgtak a feje fölött, és a tengerbe pottyantak, óriási örömére a halaknak, melyek a sok papírt el?ször ennivalónak nézték, és mohón nyeldesni kezdték a lapokat.
De hamarosan ráeszméltek, hogy ez a lakoma meglehet?sen ízetlen; amit bekaptak, utálkozva kiköpködték, és még a szájukat is elhúzták, mintha azt mondanák: “Ez bizony nem nekünk való, ennél mi jobbhoz vagyunk szokva.”
Id?közben a harc egyre vadabbul dúlt, és zajára kimászott a vízb?l egy hatalmas Rákapó, és öblös trombitahangon rádörgött a tusakodókra:
„Hagyjátok abba, gézengúzok! Az ilyen verekedéseknek többnyire rossz vége szokott lenni!”
Szegény, öreg Rákapó: ennyi er?vel szélbe is szórhatta volna szavait. Hozzá még a mihaszna Pinocchio meg is fordult, és gúnyosan odaszólt neki: „ Csönd legyen Rákapó, unom a locsogásod! Jobban tennéd, ha ágyba feküdnél, mert a rekedt hangodból ítélve alaposan megfáztál.”
A fiúk közben mind ellövöldözték a könyveiket; már csak Pinocchio iskolatáskája hevert sértetlenül a homokon.
Diadalmas üvöltéssel rávetették magukat, és kiszórták bel?le a könyveket. Legjobban egy kemény kötés?, vaskos számtankönyv tetszett nekik, melyen a Bevezetés az aritmetikába cím díszelgett. A f?kolompos fölkapta, megcélozta vele Pinocchiót, és nagy svungot véve elhajította.
Repül a nehéz könyv, csak úgy zúg röptében! Aztán lecsapott, csakhogy nem Pinocchióra, hanem az egyik fiúra, aki támadásra készen ott ólálkodott a közelében.
A szörny? könyv pontosan a fején találta, úgyhogy a szerencsétlen csak annyit mondott: „Jaj, mamám segíts! Végem van!” – és avval, mint a zsák, eld?lt a homokon.
A fiúk közt nagy riadalom támadt az ifjú halott láttán, csapot-papot hagytak, és lábukat a nyakukba kapva, hanyatt-homlok eliszkoltak onnét: egy perc múlva már a poruk se látszott.
Pinocchio viszont maradt, és bár õ is iszonyúan megrémült a váratlan balesett?l, mégis összeszedte magát, a tengerhez szaladt, megnedvesítette a zsebkend?jét, és úgy borogatta vele pórul járt pajtása halántékát.
„Jaj, Özsén, Özsén! kedves kis barátom, nyisd ki végre a szemedet!” – sírdogálta közben. – „Ne haragudj rám, hiszen tudhatod, hogy nem én voltam… De úgy kell nekem, oktalanságommal, szófogadatlanságommal mindig csak bajt zúdítok magamra. Most aztán hogy menjek haza, hogy kerüljek a mamám szeme elé? Megmondta, ezerszer megmondta, hogy óvakodjam a rossz barátoktól, elvetemült cimboráktól; én meg ismét közéjük keveredtem, ahelyett hogy iskolába mentem volna…. És ráadásul kicsúfoltam azt a bölcs Rákapót is, pedig mennyivel jobban járok, ha megfogadom a figyelmeztetését! Jaj, jaj, Özsén! még mindig nem nézel rám, kedves kis pajtásom, még mindig úgy teszel, mintha nem is élnél? Mi lesz velem… mi lesz velem…”
És csak sírt, zokogott, mígnem egyszer csak lépéseket hallott; hátrafordult, hát két csend?r állt mögötte.
„Hát te mit csinálsz itt a földön elterülve?” – kérdezték.
„Segítek ennek az iskolatársamnak.”
„Valami baj érte?”
„Úgy látszik.”
Az egyik csend?r lehajolt, közelr?l vizsgálta szegény, kiterült Özsént.
„Ez a fiú a halántékán sebesült meg, ez bizony nem gyerekjáték.” – dünnyögte. – „Ki vágta halántékon ezt a fiút?”
„Én nem! – rebegte Pinocchio reszketve, mint a nyárfalevél.
„Ha nem te, akkor ki?”
„Én nem…” – ismételte a bábu.
„No, és mivel dobták meg?”
„Ezzel a könyvvel.” – mutatott Pinocchio a kemény kötés? számtanra, mely ott hevert mellettük a homokon.
„Igen?” – mondta a csend?r. – „És kié ez a könyv?”
„Az enyém.”
„Szóval a tiéd? Ennyi elég is. Egy-kett?, kelj föl és gyere!”
„De én…”
„Ne fecsegj, hanem gyere!”
„De én ártatlan vagyok!”
„Gyerünk!”
Mikor indultak volna közrefogva Pinocchiót, épp egy halászbárka kötött ki a parton. A csend?rök el?hívták a halászokat, és azt mondták:
„Rátok bízzuk egy a sebesült fiút! Vigyétek haza, és segítsetek ápolásában. Holnap majd visszajövünk, és megnézzük, helyesen cselekedtetek-e mindenben, amit meghagytunk!”
Aztán közrefogták Pinocchiót, és rámordultak: „Mars, szedd a lábad, ne kelljen nógatni!”
Pinocchio mukkanni se mert többet, csak lépegetett szaporán el?re a faluba viv? úton. Olybá t?nt neki, mintha álmodná az egészet; de milyen keserves álom volt, de milyen! Ám mikor eszébe jutott, hogy ez az út a Tündér háza el?tt visz el, és ? a két csend?r közt a Tündér ablaka alatt fog elhaladni, egyszeriben fölébredt, mintha jéghideg vízzel öntötték volna nyakon.
Nem, inkább meghal, de ezt nem bírja elviselni!
Már a falu szélén jártak, mikor hirtelen kis szél támadt, és lekapta Pinocchio fejérõl a sapkát.
„Érte mehetek?” – kérdezte a csend?rökt?l.
„Ugorj, de szaporán!”
A szél ott sodorta a sapkát a földön vagy tíz-tizenöt lépésnyire. Pinocchio utána szaladt, elcsípte, de ahelyett, hogy szépen visszakullogott volna a csend?rökhöz, teljes erejéb?l loholni kezdett a tenger felé.
A csend?rök látták, hogy sosem érnék utol, hát utána uszították a kutyájukat. Hét határban nem volt ennél gyorsabb jószág; akárhogy futott Pinocchio, az eb egyre közelebb került hozzá. Az utcán megálltak, a házakban az ablakokba tódultak az emberek, úgy lesték a versenyfutást, ameddig leshették; mert a futók akkora port vertek, hogy felh?jében rövidesen elt?nt a menekül? is, üldöz?je is.
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
