Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 3.

Nagyapa fordított meséje Millának

 

 

Hatodik fejezet
melyben Pinocchio elalszik, lábát a t?z közelében tartva, hogy melegedjék, és reggelre mindkét lába elég…

Pokoli éjszaka volt.
Dörgött és villámlott odakinn, mintha csak az egész égbolt lángbaborult volna, és a hideg, metsz? szél kíméletlenül süvített, és a városka minden utcájának minden  porát az égre hordta: a fák egyt?l-egyig nyöszörögtek a viharos szél csapásai alatt.
Pinocchio rettenetesen félt a dörgést?l, villámlástól, tomboló vihartól, de éhsége még félelménél is er?sebb volt; ment hát összehúzva magát az els? ház felé, mint egy hajszolt kutya.
Éhesen, rémülten érkezett a házhoz, és belekapaszkodott az ajtó mellett lógó cseng?zsinórba.
Ám minden sötét és mozdulatlan maradt: a ház zárva volt, a spaletták is zárva, és Pinocchio így szólt magában:
„Majd csak el?bb-utóbb megjelenik valaki.”

Valóban, abban a pillanatban kinyílt az egyik ablak, és megjelent fönt egy öregember, hálósipkával a fején, és haragosan kiáltott:
„Mit akarsz kés? éjszaka?”
„Csak egy darab kenyeret, kérem! Adna nekem egy darabka kenyeret?”
„Várj egy percet!” – válaszolt az öreg, aki azt gondolta, hogy egy utcagyerek szórakozik vele, megzavarva a rendes emberek éjszakai nyugalmát.
Fél perc múlva az ablak újra kinyílt, és az öreg lekiáltott Pinocchiónak:
„Állj az ablak alá, hogy lássam a fejed búbját!”
Pinocchio – szegény – reménykedve állt az ablak alá, fölemelte fejecskéjét, de bizony kenyér helyett a fürd?dézsa tartalmát kapta fejére, és fejét?l a talpáig öntöz?dött, mint holmi hervadó geránium a vázában.
Búsan hazatért, amúgy öntözötten, ázott csirkeként, és mert immár tényleg kis híján éhen halt, továbbá reszketett a hidegt?l is, egy székre telepedett, és kinyújtotta lábait a parázstartó üst fölé, és azon helyben elaludt.
És aludt, aludt mélyen: és miközben ily mélyen aludt, a parázstartóban parázsló parázs fölött fából faragott lábacskái szenesedni kezdtek, majd egészen elégtek.
Pinocchio föl sem riadt, csak hortyogva aludt, mintha azok a lábak valaki másé lettek volna.
Végül – jó sokára, már délel?tt volt – hangos kopogásra, dörömbölésre ébredt.

„Ki az?” – kérdezte ásítozva, szemeit dörgölve.

„Én vagyok.” – hallatszott Dzseppetto hangja.

 

Hetedik fejezet,
melyben Dzseppetto hazatér, eldönti, hogy újrafaragja Pinocchio lábait, aztán megosztja reggelijét Pinocchióval, amit igazából magának szánt

Szegény Pinocchio  -még álomittas szemmel – nem vette észre, hogy  lábai elszenesedtek: alighogy meghallotta apja hangját, felugrott a zsámolyról, hogy az ajtóhoz siessen, de megtántorodott, majd teljes hosszában elvágódott a padlón.
És mintha csak egy zsák fakanál lett volna, melyet ledobtak az emeletr?l, és nem eleven bábu, úgy feküdt ott.
„Nyisd ki!” – kiáltotta Dzseppetto az utcáról.
„Jaj, apukám, nem tudom!” – válaszolt Pinocchio sírva és ide-oda gurulva a padlón.

„Miért nem?”
„Megette valaki a lábam! Nincs sehol!”

„Ki ette meg a lábad?” – kérdezte hökkenten Dzseppetto.

„A… a macska!” – válaszolta Pinocchio, ugyanis meglátott egy cicát, melyik mells? lábaival egy faforgácsot terelgetve játszott épp a szobában, és azt gondolta, hogy az a maradék néhány forgács az ? lábából maradt vissza.
„Még egyszer mondom, nyisd ki!” – ismételte Dzseppetto. – „Adok én neked macskát, csak bejussak!”

„Nem tudok lábra állni, hidd el! Ó, én szegény, szerencsétlen! Most már egész életemen át a térdemen kell járnom!”
Persze Dzseppetto azt hitte, hogy az összes siránkozás, nyafogás csak a bábu újabb csínykedése, és azt gondolta, hogy majd ? végét vet ennek, ezért a falon átmászott, és a végül a lépcs?házi ablakon át jutott be lakásába.
Kezdetben kemény gondolatok és szavak halmozódtak benne, de amint szegény Pinocchiót megpillantotta – ki szánalomra méltóan feküdt a szoba padlóján, és igazán láb nélkül -, akkor felettébb meghatódott, még könnyei is kibuggyantak a jó öregnek, és kemény szavak helyett kedveskedéssel és ezer öleléssel halmozta el Pinocchiót, és így szólott:
„Kicsi Pinocchióm, hogy égetted el a lábadat?”
„Nem tudom, apácskám! Csak arra emlékszem, hogy pokoli éjszaka volt, és én egyszerre csak a mez?n voltam. Dörgött, villámlott szörnyen, és majd éhen haltam, és a Szóló Tücsök azt mondta, hogy én rossz gyerek vagyok, én meg azt mondtam neki, hogy hallgasson, de ? nem hallgatott, hanem azt mondta, hogy rossz és még fafej? bábu is vagyok. És én fogtam egy fakalapácsot, és hozzávágtam, de nem akartam megölni apácskám, de mégis megöltem. És nagyon elkeseredett voltam, és nagyon éhes, és vacsorát is majdnem sikerült készítenem, de egyszer csak a kiscsibe azt mondta, viszlát Pinocchio úr, üdvözletem a családnak: és egyre éhesebb lettem, és egy hálósipkás meg is ígérte, hogy ad ennem, csak hogy ennivaló helyett egy mosdótálnyi vizet kaptam szegény fejemre. Aztán hazajöttem, de akkor már szédelegtem az éhségt?l, és a parázstartóhoz telepedtem, hogy megszáradjak, és aztán jöttél te, és nekem már le volt égve mindkét lábam, és még éhen is fogok halni, és nem lesz többé lábam, és…brühühü, h?…h?????!”
És újra keservesen zokogott és bömbölt, hogy öt kilométerr?l is hallani lehetett.
Dzseppetto, ki ebb?l a z?rzavaros szövegb?l mindössze annyit értett, hogy a bábu kis híján éhen hal, hamar el?vett a zsebéb?l három körtét, és odanyújtotta Pinocchiónak, mondván:
„Ez a három körte lenne a reggelim, de szívesen neked adom. Edd meg szépen, hogy jobban legyél!”
„Ha azt akarod, hogy megegyem, meg kell hámoznod!”
„Meghámozni?” – csodálkozott Dzseppetto. – „Nem hittem volna fiacskám, hogy ilyen finnyás és válogatós vagy. Helytelen! Ezen a világon a gyerekeknek  mindent meg kell enniük, és nem válogathatnak, mert sosem lehet tudni, mit hoz a holnap!”
„No hát, tudd meg, hogy én semmilyen gyümölcsöt meg nem eszem héjastul!” – jegyezte meg Pinocchio. – „Képtelen lennék a héját lenyelni!”
Dzseppetto erre szó nélkül el?vett a zsebéb?l egy kis bicskát, és angyali türelemmel meghámozta a körtéket. Ám a héjakat nem dobta ki, hanem gondosan összegy?jtötte az asztal sarkán. Amint az els? körtét Pinocchio elmajszolta, olyan mozdulatot tett, hogy elhajítsa a csutkát, ám Dzseppetto megragadta a csuklóját, és azt mondta:
„Ne dobd el! Még jól jöhet!”
„De én a csutkát meg nem eszem, tényleg nem!” – kiáltotta a bábu fejét rázva.
„Ki tudja, ki tudhatja? ” – ismételte Dzseppetto, de már korentsem olyan meleg hangon, mint annak el?tte.
Minden esetre tény, hogy a csutkák is rendben odagy?ltek az asztal sarkára, ahelyett, hogy kiröpültek volna az ablakon.
Amint Pinocchio megette – jobban mondva fölfalta – a körtéket, nagyot ásított, aztán pityerg? hangon szólt:
„Még mindig éhes vagyok!”
„Csakhogy fiacskám, én már semmit sem tudok tenni, adni neked, mivel nincs semmim se.”
„Semmi, igazán semmi sincs több?”
„Hát hacsak nem eszed meg ezeket a körtecsutkákat, meg a körtehéjat.”

„Ha nincs más…Ha tényleg nincs más: megeszem.”

És újra rágcsálni kezdett; eleinte sírásra görbült ugyan a szája sarka, de aztán beletör?dve szépen fölfalta a csutkákat is, a héjat is, és amikor befalta mindet, elégedetten dörzsölte össze mancsait, mondván:

„Most már jól vagyok!”

„Látod-e, igazam volt, amikor azt mondtam, hogy semmilyen ételt sem szabad elhajítani, mert nem lehet tudni, mi mikor jön jól ezen a világon? Minden jó lehet valamire…”

 

Nyolcadik fejezet,
melyben Dzseppetto új lábakat készít Pinocchiónak, majd eladja a zekéjét, hogy ábécéskönyvet vásároljon Pinocchiónak.

A bábu, alig hogy éhét elverte, nyafogni kezdett, hogy új lábat szeretne magának. Csakhogy Dzseppetto meg akarta kissé büntetni csínyjeiért, kicsi ideig hagyta sírni és hagyta kétségbeesetten úgy fél napon át: aztán azt mondta:
„És miért készítsek neked új lábakat? Tán csak nem azért, hogy újra megszökj az otthonunkból?”
„Esküszöm apukám neked” – szólt zokogva Pinocchio -, „hogy soha többé nem teszek ilyet, hogy jó gyerek leszek!”

„Ohó! Hisz minden gyerek így beszél, ha szeretne kapni valamit.”
„Ígérem, hogy iskolába megyek, és becsülettel fogok tanulni, ha elkészíted a lábaimat!”
„Ismerjük az ilyen ígéreteket! Hisz mindegyik gyerek így beszél, ha szeretne kapni valamit.”
„De én nem vagyok mindegyik gyerek! Én mindenkinél jobb leszek, és mindig igazat fogok mondani. Megígérem neked papácskám, hogy kitanulok valami jó mesterséget, és támaszod leszek öreg napjaidra, tényleg!”

Dzseppetto habár zsarnoki arcot vágott, valójában megtelt a szeme könnyekkel, és szíve mélyén nagyon megszánta az ? szegény kis Pinocchióját, és nem akart több szomorú szót hallani. Fogta tehát a szerszámait, meg két darab fadarabot, és nekifogott Pinocchio lábait újrafaragni.
És egy fél óra múltán a lábacskák elkészültek: két vékony, karcsú, száraz falábacska, mintha csak egy szobrász szelleme szállta volna meg Dzseppettót.
Akkor Dzseppetto azt mondta Pinocchiónak:
„És most hunyd le a szemed, és aludj!”
És Pinocchio engedelmesen lehunyta szemeit, és úgy tett, mintha aludna.
Akkor Dzseppetto fogta a lábakat, meg enyvet, és a lábakat ügyesen a helyükre illesztette, ragasztotta, de oly ügyesen ám, hogy senki meg nem mondta volna, hogy ragasztva vannak.
Alighogy a bábu észrevette, hogy újra vannak lábai, leugrott az asztalról, ahol eddig hevert és vagy ezerszer körbefutotta a szobát, közben hatalmas bakugrásokat téve, és módfelett elégedettnek látszott.
„Hogy viszonozhatnám, amit értem tettél?” – kérdezte apjától. –„Tudom már: iskolába akarok járni!”
„Derék dolog!”

„De ahhoz, hogy iskolába járjak, valami ruhaféle is kéne rám.”

Dzseppetto, ki annyira szegény volt, hogy zsebében szinte soha, egyetlen fillér sem csörgött, színes papírból vágott Pinocchiónak ruhát, fakéregb?l egy pár cip?t is faragott, végül kenyérbélb?l formázott egy helyes kis sapkát.

Amint így elkészültek, Pinocchio a mosdótálhoz szaladt, és – mintha tükör lett volna – kicsit páváskodott, aztán elégedetten mondta:
„Akár egy igazi úrifiú!”
„Az ám!” – válaszolt Dzseppetto. –„Mert nem annyira a ruha teszi az úrifiút, hanem a tiszta ruha.”
„Már mehetnék iskolába, de még valami hiányzik hozzá, mi több, az hiányzik éppenséggel a leginkább.”
„Mi légyen az?”
„Nincs ábécéskönyvem.”
„Ez igaz, de honnan szerezhetnék könyvet?”

„Mi sem egyszer?bb: elmégy a könyvesboltba és veszel egyet.”
„És adsz rá pénzt?”

„Nekem nincs pénzem, papácska!”
„Hát nekem sincs.” – jegyezte meg Dzseppetto végtelenül szomorúan.
Pinocchio, noha alapjában jókedv? kis fickó volt, szintén elszomorodott, mert a nyomor – az igazi nyomor – bizony mindenkit elkeserít, még a gyerkeket is.
Egyszercsak Dzseppetto fölugrott az asztal mell?l, és így szólt:
„Türelem!”
Azzal belebújt az ócska bársonyzekéjébe, melyen több volt a folt, mint az eredeti anyag, aztán sietve eltalpalt.
Kisvártatva visszatért, kezében egy ábcéskönyvvel, de zekéje nélkül. Szegény öreg ingujjban didergett, mert odakint épp havazni kezdett.
„És a zekéd hol van, apácskám?”
„Eladtam.”

„Miért adtad el?”

„Óóó…öööö…melegem volt benne.”

Pinocchio persze megértett, hogy ezúttal hazudott a jószív? öreg; nyakába ugrott hát, és csókjaival halmozta el Dzseppetto ráncos orcáját.

 

– folytatódik –

 

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.