Tudom, tudom: meleg van, nyár van, meg légköri frontok is vannak: Thomas Mann, Dosztojevszkij, Leo Tolsztoj meg a Torony olvasottsága mélypontokon tartózkodik, jön szépen fölfele a Tiffanny, Júlia meg miegyebek olvasottsága, én meg épp evvel a nem-túl-nyári, nehéz kérdéssel állok el?. Csak hát megígértem, és az ígéret akkor szép, ha betartjuk: betartok hát bárkinek evvel az írással.
A „lélekvándorlás” kifejezést mifelénk tökéletesen félreértették, els?sorban azért, mert nem figyelt senki a Buddha (a Megvilágosodott) való tanítására, melynek van három sarokköve.
Ez a három alap- és sarokk? a következ?:
– minden, ami keletkezett, múlandó (sabbe sankhárá aniccá’ti)
– minden, ami keletkezett, szenvedéstermészet? (sabbe sankhárá dukkhá’ti); (épp múlandóságánál fogva) és (ím a lényeg szempontunkból)
– semmi sem bír hátterében lényeggel, nincs „lélek” (sabbe dhammá anatta’ti)
Na sz’al nincs lélek, mi?
Akkor,hogy lehet „lélekvándorlás”, na?
Ezt oldjad föl Célod – Biztosan – Megvalósító Tehénpásztor (Sziddártha Gautama), Te Megvilágosodott (Buddha)!
Lapozhatunk is tovább, ugye? A Buddha Tana (buddha-dharma) ezek szerint érdektelen butaság, önellentmondásokkal terhes…
Mert – ugye? -, ha a „nincs lélek” (anátman) tanításából a lélekvándorlás fogalmát óhajtja Valaki levezetni, akkor bizony körbe-körbe okoskodik, mint amikor kutyus kergeti a farkát, vagyis egy „circulus vitiosus” – ba keveredett, és azt nem szeretjük.
Lépjünk tova – mondod Te, derék olvasó -, csacsiság az egész!
Kerüljünk beljebb – mondom én -, hátha van valami sajátos bels? magva, logikája a Tannak!
Hogy e magot megleljük, vegyük kicsit szemügyebbre, miként gondolta el a Buddha az emberi személyiség fölépítését. Legyünk különös tekintettel a „lélekre”, jó?
Azt tanítja a Tan, hogy egy ember öt részegység egysége, melyek a következ?k:
a testi forma, avagy a név és forma: jelesül, hogy az embernek testi valójában az a neve, hogy: ember, mely megjelöltség és megjelölés elkülöníti ?t minden más létezési formától: ásványoktól, növényekt?l, állatoktól, démonoktól és istenekt?l.
A testnek, mely felépült és szerveinek, melyek kialakultak funkciói is vannak: els? közülük az öt érzékelés és a tudatos gondolkodás által létrejöv? különféle érzetek.
Az érzeteinkb?l aztán elvont képzeteket gyártunk, fogalmakat alkotunk.
fogalmainkból építjük föl hajlamainkat, hajlamosságainkat, azaz minden szellemi és erkölcsi tulajdonságunkat, nem kevésbé érzelmeinket.
Eme elnyert hajlamosságok alapján épül értelmünk, a szellemünk megismer? képessége, a tudatunk, és annak kritikai vonatlozása. (Ennek neve: vidzsnyána, ami egy hasonult szó, és eredetileg dvau-dzsnyána, kett?s megismerés volt, és épp itt a bibi: mert van egyfel?l a tiszta megismerés, van másfel?l a tudatunk, az ön-tudatunk, mely azt sugallja, hogy az öt összetev? mögött van még valami más, aki-ami nagyon fontos, az öntudat, az én.
Vedd, olvasó, négy ujjad, és úgy zárd össze, hogy a hüvelykedet magukba zárják: ekkor úgy fogod érezni, hogy a másik négy ujj kevésbé fontos, mint amit bezárnak magukba, holott minden ujjad csak egy ujj a kezeden egyik sem kevésbé, másik sem er?sebben fontos.
Így tesz az öt alkotóelemünk közül az öntudat is: bezáródik a másik négy ölel? méhébe, és elkezd fontosságot tulajdonítani magának: azt hiszi a szegény, hogy ? vagy Te, egyes egyedül ? vagy Te.
Pedig Te az öt alkotóelem együttese vagy.
Na, és még: ez az öntudat kezdi sugallni az Ént és a Lelket, pedig ezek nincsenek, ezek csak képzetek.
Az elején említettem, hogy egyik alaptanítása a Buddhának, hogy minden keletkezett dolog szükségszer?en múlandó, ami azt illeti pillanatról pillanatra is múlandó: az a testi valóm, mely most ezt a szöveget írja, egyáltalán nem egyezik avval, mely tegnap délután kisunkáját ölelte magához, és egyáltalában nem azonos azzal a testi valóval, mely majd este ágyba fekszik aludni.
Minden esetre az öt szkandha, öt min?ség (melyeket az el?bb fölsoroltam), amely a személyiséget alkotja, az bizony szintén alávetett a múlandóság törvényének, hiszen keletkezettek, éspedig az id?ben keletkezettek, tehát id?vel elmúlnak.
Amikor az öt min?séget összefogó er? energiája elfogy (mint majd egykor a Napot fönntartó termonukleáris energiák elfogynak), akkor az energia (mint tudjuk a fizika törvényeib?l) nem elvész, mert nem veszhet el, csupán másmilyen energiaformára változik át.
Mondjuk egyszer?bben: a halál beálltakor a mozgási energia átmenetileg helyzeti energiává változik, majd újra mozgásformába lendül.
Hogy mi történik a testi-anyagi formánkkal, annak energiájával, azt igen pontosan tudjuk, és minden id?ben el is fogadtuk.
A testet eltemetik, vagy elégetik, vagy (mint Tibetben), leveg?be temetik (azaz: madarakkal fölétetik), vagy az Óceánba vetik vagy mit tudom én, miféle sokféle formája lehet még a temetésnek.
Mindegy is: lényeg az, hogy a testi energiák a földbe diffundálnak, ott humusszá lesznek, és növényi magvaknak adnak szállást: vagy cápák életerejévé alakulnak, vagy madarak létfenntartását biztosítják, és így tovább, és így tovább.
Az ám, de mi történik majd a másik négy szkandhával? Mi lesz halálom után az érzeteimmel, képzeteimmel, hajlamaimmal, tudattartalmammal?
Hát hisz ez az, ami tovább vándorol, testb?l új testbe, és nem a lélek!
Jobban is szeretném, ha min?ség- vagy tudat- vagy karmavándorlásról beszélnénk lélekvándorlás helyett.
Nyelvújítási programot ajánlok, én Derék Olvasóim!
Beszéljünk ezután reinkarnáció helyett reinkarmációról!
Mert hát, ami vándorol tovább és tovább, létezések és létesülések során, az nem a lélek, hanem a karma.
Cselekedeteink jutalma, következménye…
És még egy téves dolgot szeretnék szétfújni hamar!
Nem egy, egyetlen születend? lénybe fog testet ölteni újra az összes egykor volt indíttatásom, nem ám!
Szétoszlik az az univerzumban, és kerül ebbe is, abba is, amabba is a tudatomból, vagyis nem ismétl?döm meg újra a jöv?ben pontosan, nem, soha többé: meglehet, leger?sebb indíttatásaim majd egy lénybe kerülnek, de a gyöngébbek, kevésbé fontosak más és más lényekbe.
Avval kéne kiegészíteni az örökléstant, hogy egy születend? gyermek három helyr?l örököl: apjától, anyjától és az univerzumban mindig lév? helyzeti energiától.
Nehéz, tudom, nehéz ügy ez.
Mondanék egy metaforát, az mindig segít!
Képzeljünk el egy végtelen id?kt?l végtelen id?kig hömpölyg? folyamot és nevezzük – mondjuk – Tudatfolyónak.
Ha e folyónak a medre sima, göröngy- és sziklamentes lenne, akkor a folyó vize is tükörsimán hömpölyögne.
Ám nem ilyen a Tudatfolyó medre: mindenféle zárványok, hibák, zavarodottságok, téveszmék, tudatlanságok, gy?lölet és szeretet sziklái, kövei, zárványai borítják a meder fenekét.
Ez okból kifolyólag a folyó fölszínén buborékok keletkeznek: tételezzük föl, hogy e buborékok gondolkodni tudnak! Ilyesmiket gondolnak magukról: milyen okos, ügyes buborék vagyok én! Milyen mácsó buborék vagyok én, és milyen jó kis csajbuborék úszik amott.
Nosza, eredjünk utána!
Vagy egyáltalán, azt gondolja magában: én buborék vagyok, s?t buborékabb más buborékoknál!
Telik-múlik az id?, egyszer csak elfogy a felületi feszültség energiája, a buborék szétpattan, és belehullik a Tudatfolyó vizébe, amelyb?l vétetett.
Igen ám, de a folyó egy másik pontján, új buborék bukkan föl, de ez a buborék is a Tudatfolyam vizéb?l keletkezik, az elébb szétpettant buborék tudattartalmának egy része ebben az új buborékban ölt testet.
Így valahogy, így kell elképzelni, ó, Nyájas Olvasó!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kavyamitra Maróti György
