Jer velem!
1458. január 24 – én Hunyadi Mátyást, a törökver? János fiát, az igazságos Mátyást a magyarok királlyá választották.
Reneszánsz uralkodó lett ám az ifjú uralkodóból, ízig-vérig reneszánsz uralkodó, tán az egyetlen ilyesfajta nem túl vidám történelm? országunkban.
Jártak is a mesék, legendák, történetek Róla: én magam – jószerivel – ezeken a történetek n?ttem föl, lettem emberré, olvasó, figyelmesked? emberré.
Most meg kezd nékem úgy festeni, hogy romlott korunkra elvesztek a Mátyásról szóló szép történetek; alig hallom már mesélni e meséket fehér hajú öreg apókáktól, széptekintet? anyókáktól.
Én belefognék hát, hogy visszameséljem e gyönyör?, kedves, bájos meséket.
Nem föltétlenül kell elolvasni másoknak e meséket: sok hasznuk nincs: lehántott b?rükb?l NIKE-cip? nem készül, sok pénzt sehol sem kapni cserébe e mesékért, és a cserébe nem kapott pénzzel nem szaladhat senki a plázákba vásárolni.
Ezek a mesék csak úgy itt lesznek mostantól Neked, kicsi Millám, csak úgy: ha meg még valakiknek fülük van a hallásra, a szép, jó és igaz meghallására, azok hallják meg Veled egyetemben!
A király lustái
Egyszer úgy volt, hogy nagy királyunk a lagúna-zöld víz?, szépen hullámzó Balaton partján utazgatva Csopak falujához érkezett. Meleg, nyári nap volt, apró báránykafelh?k döngicséltek csupán a kék égen; szell? sem rebbent.
Csopak határában egy szépen termett szilvafa alatt Mátyás király három lustaságot látott heverni, de oly kövéreket és lustákat, amin?ket még soha sem látott. Ott hevertek a fa alatt, szájukat eltátották, és csak várták, hogy majd a gyümölcs belehullik. Még arra is lusták voltak, hogy megrázzák a fát, és a földr?l szedjék föl az érett szilvákat. Azt gondolta Mátyás, hogy ezeket hazaviszi a Palotába: udvari bolondja volt már a királynak, de királyi lustái még nem voltak. Mondja hát Mátyás király az inasának: „No, ezeket hazavisszük, meghízlaljuk!
Úgy is lett: hazavitte, szállást adott nekik, nem volt más dolguk, mint lustálkodni, enni és hízni. Híztak is szépen, mert a király jóltartotta ?ket: ehettek-ihattak, lustálkodhattak, más dolguk nem is volt.
Az ám, de történt egy téli napon, hogy a lusták szobájában lobogó kandallóból egy kalandos kedv? szikra útra kélt a drapériák, sz?nyegek, brokátdíszek irányába, és lángralobbantotta hamar az egész hálóhelyiséget.
Már javában égett a szoba, mikor fölébredt az egyik világ lustája, és azt mondtak: „Ég a ház! Gyerünk ki!”
Ásítva vágta rá a másik: „Majd kivitet bennünket a király, ha nagy lesz a baj, és kellünk neki!
A harmadik meg: „Hogy nem röstelltek ennyit beszélni?”
Meg nem mozdultak aztán, így bent is égtek mind a hárman.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
