Megkülönböztetetten Tisztelt Olvasóm, aki még itt maradtál gyertyám fényénél, és nem csaptad rám az ajtót – sokan nem lehetsz már -, engedd, hogy elvigyelek ebb?l a nem túl vidám századból, kicsit hátrébb az id?ben.
Hátráljunk hát vissza, mondjuk 1445-be és maradjunk abban az id?ben 1520-ig.
Miért?
Mert 1445-ben született Sandro Botticelli és 1520-ban halt meg Raffaello, és e két végpont között ott van Michelangelo és Leonardo is, ugye?
És persze nagyon méltánytalan és igazságtalan vagyok, mégis megkockáztatom: szerintem ?k jelentik igazán azt a kort, melyet reneszánsznak szoktunk mondani.
Nekem meg épp Rájuk van szükségem a mai meséhez, és épp erre a gyönyör?séges korra, mert ?k – mások is persze, de igazából mégis csak ?k – mutathatnak nekünk valami nagy- és törvényszer?t.
Meglehet?s tévedésben él, aki a reneszánszban csak a szépséget akarja fölfedezni, aki szerint például Shakespeare zseniális m?vében kizárólag Hamlet a reneszánsz személyiség, ó nem! Az avonparti hattyú-óriás ennél sokkal ravaszabb ember volt, jóval ravaszabb.
Tekintsük az „uomo rinascimento”-t egy olyan körnek, melyet három cikkre bontunk, és nevezzük az egyik cikket udvari embernek, uomo cortile-nek, a másikat költ?i embernek, uomo poetico-nak, és a harmadikat a politikus embernek, uomo politiconak, és ekkor áll el?ttünk a teljes reneszánsz személyiség.
Mármost a mi Shakespeare-ünk teremtette Hamletet, de teremtette Claudiust és Laertest is: a költ? Hamlet, a politikus (amolyan igazi macchiavellista értelemben) Claudius, és az udvari ember Laertes. Így kerek a MÃ?°, csak így!
És a három típus három alapvet? érték hordozója, e három érték volt a reneszánsz abszolútuma: szépség, jóság, er? (mely most az igaz helyén áll itt, teljes joggal).
És ugye nem kétséges: egészen mást hangsúlyoz Leonardo, megint mást Michelangelo és ismét csak mást Raffaello m?vészete.
Persze nem mindig és nem egyértelm?en, mert hisz a zsenialitás épp arról ismerszik meg, hogy nem szorítható általános kategóriákba, a zseni mindig ki fog mászni a m?vészettörténeti fiókokból, nagyon meglep valami egészen újjal, mással, addig sosem-volttal. Csak a középszer?ség egyenletes, mindig csak az homogén, és ezért végtelenül, ásítóan unalmas.
Mégis, többé-kevésbé látható ám, hogy Leonardo értékrendjében a szép, a jó és az igaz, Raffaello rendjében a szép, az igaz és a jó, és Michelangelo értékeiben az er?, a szépség és az igaz a sorrend: nagy általánosságban
Nem, nem: persze, hogy nem az ?SER?, a ZABOLÁTLAN, hisz Michelangelo tudja a mérték elvét, ezért az er?, amit ? ábrázolt szinte mindig, a nyugalomba oldott, nem fenyeget? er?, úgy – éppen úgy -, ahogy azt a Dávidban vagy a Mózesben szemlélhetjük.
Dávid – és általa Firenze – azt üzeni: ez az er? senkit nem bánt, hisz parittya a vállon, k? a kézben, összpontosított, ellazult er? a Dávid ereje: de csak próbáljon bármely hatalom Góliátja ujjat húzni, leröppen a vállról a parittya, elszáguld az a k?, mert Firenze-Dávid nem bánt senkit, de meg tudja védeni magát az ? ereje által.
Szóval az er?, az er?teljesség: ma Szépség királyn? udvartartásából végre egy férfiút ismerhetünk meg, hozzá még teljes rokonságával egyetemben: hívom, idézem tehát signore Er?t!
Igazából mai szerepl?nk miatt, nem ártott volna f?címet váltanom. – Mi ny?göz le minket évezredek óta? – tán szerencsésebb lenne, de most már, egye fene, maradjon az eredeti. Kis id?re ne változtasson az ember!
Akkor hát, mutassuk be az Urat, miel?tt rokonságához fordulnánk!
Én azt hiszem, hogy ezúttal bátran folyamodjunk a fizikához, teljesen jogos lesz az. Hadd mutassam be tehát Er? urat, akként, mint aki képes egy tömeggel rendelkez? testet gyorsulásra bírni.
Miként Isten tette, amikor útjára indította a Világot: ezért teheti Mihály f?angyal az Ember tragédiájában, hogy az Úr erejét dics?ítse.
„Ki az örökké változandót,
S a változatlant egyesíted,
Végetlent és id?t alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Er?!”
És ugyan mi mást tesz egy M?vész, ha nem azt, hogy egy tehetetlen gondolatot szelleme erejével mozgásba hoz?
Mi mást?
Persze, persze! Én is úgy vagyok ám, mint Te, Olvasó, aki – remélem még mindig – Nyájas vagy.
Azaz ha egy M? hangsúlyozottan sugallja, árasztja az Er?t, és csak másodsorban, mintegy mellékesen az Igazat és a Szépet, akkor kivívja tiszteletemet, megbecsülésemet, de szeretetemet kevésbé.
Szörny? vallomás következik, szégyellem is magamat, de nem hallgathatom el: tisztelem, becsülöm, nagyra tartom Goethe Faustját, de hogy imádnám? Hogy szeretném?
Á!
Túl er?s az az én szegény kis lelkemnek, amit amúgy is szakadatlanul próbálgatnak különböz? viharok.
Rajongásig szeretem nevezett Goethe Wertherjét, ami – valljuk be! – sem nem Er?s, sem nem Igaz, de végtelenül Szép!
Rajongásig szeretem nevezett Goethe Római elégiáit, még a Götz von Berlichingent is szeretem, mert nem Er?b?l születtek, hanem végtelen Szépségb?l és Igazságból.
Az ma már nem is vitatott kérdés, az tény – amit filológiai, kulturantropológia és egyéb lógiai vizsgálódások egyként igazolnak -, hogy az Iliászt és az Odüsszeiát nem írhatta ugyanaz a Homérosz, lett légyen bárki is a soha-nem-volt Homérosz.
Bocsánat, nekem ehhez semmi szükségem nem volt lógiákra: csak nézd meg figyelmesen Nyájjal-bíró: az Íliász tiszta Er?, nagy er?b?l íródott: Akhilleusz egyetlen értékrendje az a h?siesség, melynek elnyeréséért még az értékrendjét is képes beáldozni, ugye? Hisz mi másról szól az Íliász, ha nem err?l? Ez: ER?.
Odüsszeusz is h?s ám, h?s hát, ha kell, de nem mindenáron! Amit ? hajszol, az – szemben Akhilleusszal – nem a h?siesség, hanem az OTTHON MELEGE, a HAZAJUTÁS. Ha közben ennek érdekében esetleg h?snek is lennie kell, hát istenem! (S?t: hát isteneim!)
Ebb?l következik: az Íliászt illemtudásból olvasom, az Odüsszeiát gyönyörködésb?l. Én legalább is! Ez ott d?l el, hogy ha hajnalban dögfáradtan zuhanok az ágyba, melyiket viszem öntudatlanul el a polcról elalvás el?tti olvasásra?
Vajon az Íliászt-e?
Ugyan!
No, haladjunk Olvasó, Drága!
Er? úr els? rokona a Fenségesség, t?le balra áll.
Végy valahonnan el? egy kis er?t olvasó, tedd asztalodra, hatványozd, ameddig tudod, olyan er?vé hatványozd, hogy már ne lehessen képzeted része, azaz elképzelhetetlenül naggyá tedd!
Ekkor elérkezik az a helyzet, hogy érzékelni képes leszel még, hogy er? van a közeledben, de annyival nagyobb, különb Nálad, hogy már félni sem tudsz T?le. ?: Fenség.
Az Elefánt és a Hangya nincsenek egy súlycsoportban, a hangya nem félhet az elefánttól, mert nem része képzeteinek.
Ett?l még simán el tudom gondolni, hogy egy Elefánt békés lomblegelés közepette hangyabolyra hág, és hangyák millióinak pusztulását okozza.
Még azt is el tudom képzelni – ha jól összekapom magam -, hogy egy hangya bemászik az elefánt ormányába, és addig csiklandozza belül, hogy végül is az elefánt röhög?görcsben kiszenved.
De, hogy egy Hangya rászánja magát az Elefánttal való ökölpárbajra – na, ezt nem tudom elképzelni!
Mert a Hangyának az Elefánt: Fenséges! Nem egyszer?en er?s, hanem fenséges!
Jobbra Er? úr mellett érkezik Tragikum hercege, Er? másik rokona.
? így keletkezik: végy egy komoly értéket Olvasó, és helyezd ?t oly körülmények közé, hogy végül is váratlanul elpusztuljon az az érték. Mit tudom én: szerelem, barátság.
Maradt még korunkban más?
Vagy ezek sincsenek már?
Az ám, de úgy pusztítsd el, hogy én pusztulása dacára az ? pártján maradjak, úgy érezzem: no, én nem tenném meg, nem áldoznám föl magam, de nagyon jó, hogy valaki helyettem megtette.
(Lásd közös gyökerünket: Jézus, a Krisztus áldozathozatalát! Ki tenné meg manapság? Szinte hallom: megváltanám ?ket, persze, meg én: de nincs id?m!
Vagy: igen, megváltanám a Világot, na, de EZEKET? Nem érdemlik meg!
Márpedig tessék tudomásul venni, hogy az az ifjú, aki délután fél hat körül kiszenvedett a keresztfán, hiába, hogy Isten fia is volt, azért csak ember volt, emberként szenvedett a kereszten, vére és izzadsága az arcába, szemébe csorgott, ha légy szállt aztán vérre, izzadságra nem tudta elkergetni ott a kereszten!
Fogjuk végre föl már egyszer ennek a szörny?, értünk hozott áldozatnak az emberi súlyát, túl újszövetségi jelentésen, amit persze jól ismerünk mindannyian.)
Ha tehát olyan helyzetet teremtesz Jó Író-Költ?, amikor olyan világos értéket küldsz a pusztulásba, mint amilyen a Megváltó volt, akkor olvasód azt fogja érezni: nem, én nem mentem volna föl arra a keresztfára, de nagyszer?, hogy ? megtette. Helyettem! Értem!
És evvel létrehoztad bennem, alázatos Olvasódban Író-Költ? a katarzist, egyfajta apró megtisztulását az én lelkemnek, és ezért: köszönet és hála Néked!
Er? rokona a tragikum?
Igen, igen!
Tessék szíves lenni újra föllapozni Szophoklészt!
Megtudunk-e bármi egyebet Antigonéról, mint hogy hihetetlenül er?s, tragikus h?s?
Szép-e Antigoné?
Ki tudja?
De kit érdekel?
Arányostermet?-e Antigoné, egyszer?bben: csinos-e Antigoné? Ki tudja? De kit érdekel?
Harmonikus arca van-e Antigonénak? Ki tudja? De kit érdekel?
Hogy er?s, az bizonyos!
És hát persze, nagyon nagyra tartom Antigoné tettét, de semmi esélye arra, hogy beleszeressek, nem ám, Antigoné, ne is próbálkozz velem!
Mert nem n? Antigoné, hanem tragikus h?s, én meg csak n?be tudok beleszeretni, h?sökbe nem!
Iszméné, a drága Iszméné, a gyönge, a N?, a h?stelen: na, ? jöhet értem bármikor, vele el tudom képzelni a dolgot!
Tragikus h?sn?kkel nem lehet szerelmeskedni, az er?vel nem lehet!
Szerelmeskedni lehet a szépséggel, a jósággal!
Persze azért Antigonéra, ha nem is, mint szeret?re, de igen nagy szükségem van.
Tanúságtételére van szükségem.
No, nem azért, mintha a 21. század elején, „tele búval-gonddal”, különösebben érdekelne, hogy Antigoné kétezerötszáz-valahány évvel ezel?tt elkaparta-e a testvérét, vagy sem?
Ne nézz oly ostobának Benevolis, hogy ez lenne a f? gondom manapság!
De az már igenis gondom – és szerintem az emberiségé is -, hogy végrehajtok-e olyan parancsot, utasítást, ami mer?ben ellenkezik az „isteni”, lelkiismereti utasítással. Földi törvényt tartok el?bbrevalónak, vagy égit? Pillanatnyit, vagy örökkévalót? Sátánit, vagy Istenit?
Ne feledd Nyájas: nem is oly régen volt, hogy jó sokan védekeztek avval: „parancsra tettem!”: védekeztek embermilliók elfüstölése kapcsán, és védekeztek gulágok kaqpcsán, de védekeztek Kossuth téri sort?z kapcsán is ekként.
És ugyan, mir?l beszél Szophoklész, ha nem err?l?
Arról, hogy nem! akár életem árán sem „szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat!”
Ebben áll Er? úr pártfogoltjának, katarzisnak a lényege!
A lélek megtisztulásában!
Hahogy tehát jó Író-Költ? kedveskedni akarsz nekem, hozz bennem létre katarzist is, légy szíves! Bármilyen kicsit, bármily egyszer?t, de hozz létre bennem!
És már ki is füstölögtem magam: nem mondom, hogy nem lenne még mondandóm a m?vészi gyönyör forrásairól, de abbahagyom itt, mert minden jó véget ér egyszer.
Ugyanis attól jó!
Ha véget nem érne soha, hát nem lenne jó…
Tehát: nem befejezem, csak abbahagyom.
És legyen „a többi néma csönd!”
Legutóbbi módosítás: 2009.07.08. @ 04:45 :: Kavyamitra Maróti György
