Érdekes. Milyen lehet a lélek? És milyen lehet az, amikor a lélek beteg? *
1898. június 3.
Ma lettem tizenöt éves. A születésnapomra Apácskától és Anyácskától egy gyönyörű halványkék ruhát kaptam. Igazi nagylányruha. Földig ér, és az alján, meg az ujjak szélén csipke van. Nagyon tetszik! A másik ajándékom pedig Te voltál, kedves Naplóm! Anyácska azt mondta, hogy írjak le mindent, amit gondolok, és a titkaimat is nyugodtan megoszthatom veled. Mától te leszel a legjobb barátom.
Június 4.
Kedves Naplóm!
Ma felvehettem az új ruhámat! Úgy örülök, hogy együtt kocsikázhattam a szüleimmel! Behajtottunk a városba, és meg sem álltunk a Fehér rózsa cukrászdáig. Észrevettem, hogy az utcán sokan megbámultak bennünket, és amikor hátranéztem láttam, hogy összesúgnak a hátunk mögött. Apácskát sokan ismerik, mert ő orvos. A világ legjobb orvosa! Nagyon sok embernek megmentette már az életét.
De az is lehet, hogy azért néztek annyira bennünket, mert észrevették, milyen szép az új ruhám!
Anyácska rámszólt, hogy úrilány akkor sem nézeget hátra, ha összeomlik mögötte egy ház. Mindig ezekkel az illemszabályokkal jön, mintha nem hallanám eleget az intézetben, hogy mit szabad, mit nem szabad. Anyácska mindig tudja, hogyan kell viselkedni, és nagyon szép. Kár, hogy még mindig gyászban jár, pedig az öcsém már két éve meghalt. A múltkor, amikor a galérián hallgatóztam, hallottam, hogy azt mondja Apácskának, rá sem bír nézni a színes ruhákra, ne is erőltesse.
Június 6.
Újabb örömhír! Nem kell visszamennem Margot kisasszony leánynevelő intézetébe! Anyácskát nagyon felzaklatta Sue–Helen balesete, azt mondja, egyetlen perc nyugta sem lenne, ha nem lennék mellette.
Csúnya és érthetetlen baleset volt, az már igaz. Sue–Helen kiesett a második emeleti társalgó ablakából. Rázuhant a kockakövekre, és szörnyethalt. Borzasztó volt látni, mert a lába teljesen kifordult, a feje alatt meg vértócsa piroslott. Minden lány az ablakhoz rohant, onnan bámultak lefelé szörnyülködve. Senki nem látta, hogyan esett ki Sue–Helen, hiába faggatták később a lányokat a nyomozók. Margot kisasszony meg hangosan sikoltozott és azt kiabálta, hogy vége az intézetnek, a szülők ki fogják venni a gyerekeiket!
Hát, úgy tűnik igaza lesz. Úgy kell neki! A múltkor, amikor rajtakapott, hogy éjszaka lelopóztam a konyhába és megettem Lizzy süteményét, három hétig nem engedett ki az intézetből. Még a kertbe sem mehettem le!
A balesetet követő nap reggelén már ott állt a fogatunk az intézet kapujában. Apácska azonnal hazahozott. Két nap múlva, amikor a galérián hallgatóztam, hallottam, hogy azt mondja Anyácskának, lezárták az ügyet, nem merült fel szándékosság gyanúja. Anyácska akkor elsírta magát és azt zokogta: „Istenem, istenem az a szegény kislány, megszakad a szívem!”
Pedig nem is ismerte Sue–Helent. Meg még azt is sírta, hogy „Mit tegyünk Peter, mondd, meg mit tegyünk?!”
Tudod, kedves Naplóm, Anyácska néha nagyon furcsán viselkedik.
Június 8.
Tegnap éjjel telihold volt. Imádom a teliholdat! Már két–három nappal korábban bizsereg minden porcikám. Aztán, amikor végre feljön az égre, azt érzem, hogy futni kell, rohanni, hogy minél hamarabb kiérjek a szabadba, és megmártózhassam a sugaraiban. Csodálatos érzés pörögni–forogni a holdfényben, olyan, mintha együtt táncolnánk mi ketten, a Hold és én.
De ami a legfantasztikusabb az egészben, kedves Naplóm, hogy amit a Hold fényénél kívánok, eddig még mindig teljesült! Mindig!
Ez az, amit Apácska és Anyácska egész egyszerűen nem ért meg. Hogy nekem muszáj kimennem a holdfénybe táncolni. Amikor kicsi voltam, rögtön utánam szaladtak és visszahoztak. Nem akartam velük menni, sírtam, visítottam, rúgkapáltam, de mindhiába. Később, amikor nagyobb lettem, már jóval óvatosabbá váltam. Úgy tettem, mint akit nem is érdekel ez az egész. Szépen engedelmesen lefeküdtem az ágyba és kivártam, amíg mindenki elalszik. Az ajtókat persze mindig gondosan bezárták, de én találtam egy kis ablakot a személyzeti szállás folyosóján, ahol senki nem gondolná, hogy kiférek. Az éjjel is ott osontam ki.
Nagyon óvatosnak kell lennem, mert a szüleim a legkisebb zajra is felébrednek, és rögtön lejönnek az emeletről megnézni, hogy a szobámban vagyok–e.
Az intézetben nehezebb volt a dolgom. Ott túl sokan vannak, és néhány lány ráadásul eléggé rossz alvó. Nem beszélve Margot kisasszonyról, akinek olyan a füle, mint a nyúlé. Na, de nem kell engem félteni! Sosem féltem a magasban. Amikor észrevettem, hogy a második emeleti társalgó ablakának párkányán végigkúszva le tudok ereszkedni az esőcsatornán a kertbe, nem sokat haboztam. Hányszor megtettem azt az utat! Egyetlen egyszer azonban egy kicsit elővigyázatlan voltam. Annyira vágytam már ki a holdfényre, hogy nem volt türelmem megvárni az éjfélt. Már a párkányon voltam, amikor kinyílt a társalgó ajtaja és belépett rajta az egyik lány, gyertyával a kezében. Persze rögtön megmerevedtem, a lány meg egy darabig bámult az ablak felé, majd kiment és behúzta az ajtót. Csak egy pillanatra láttam az arcát, de sejtem, hogy ki lehetett.
Június 13.
Ma itt volt a nagymama. Sokat beszélgettek a szüleimmel, de engem kiküldtek, azt mondták, úgysem érdekelne, amiről a felnőttek beszélgetnek. Felosontam a galériára, de tényleg nem érdekelt. Nagymama valami orvosról, meg újfajta kezelésről magyarázott. Biztosan megint kiújult az asztmája. Apácska mondta egyszer, hogy a nagymamának nagyon kell vigyáznia, mert ha ideges, vagy megerőlteti magát, akkor asztmás rohamot kap, és abba bele is lehet halni. Szeretem a nagymamát, de az öregek olyan unalmasak az állandó betegeskedésükkel.
Június 16.
Egy kicsit unatkozom itthon. Régebben sokan jártak hozzánk vendégségbe, és mi is mentünk a környéken lakó családokhoz, de mostanában mindig csak itthon ülünk. Apácska azt felelte, amikor kérdeztem, hogy nagyon sok a munkája. Anyácska is mondta egyszer neki, hogy miért nem adja már fel a praxisát, hiszen nem vagyunk rászorulva arra a pénzre, amit keres. Akkor Apácska haragosan összevonta a szemöldökét és azt mondta, nem azért tanult annyi évig, hogy most meg a szögre akassza a diplomáját. Nem a pénzért csinálja – ezt is mondta –, és Anyácska akkor kiment a szobából.
Ha Martin, az öcsém még élne, akkor nem unatkoznék. Vele mindig olyan jópofa dolgokat lehetett csinálni. De Martin két évvel ezelőtt, ötéves korában belefulladt a tóba.
Június 20.
Ma, amikor a konyha ablaka alatt hallgatóztam, nagyon furcsa dolgot hallottam.
Judith, a konyhalány azt mesélte a szakácsnőnek, hogy az éjszaka zajt hallott, és amikor kinézett a folyosóra, egy fehérruhás vékony alakot látott elsuhanni a félhomályban.
A szakácsnő még csak meg sem lepődött, csak annyit mondott:
– Na, ugye, Judith! Mondtam én neked, hogy szellem él ebben a kastélyban, de te nem hittél nekem. A komornyik is látta már. Az öreg kertész meg azt mesélte, hogy a tó körül is szokott bolyongani.
Képzeld el, kedves Naplóm! Egy szellem–lakta házban élünk! Érdekes, hogy én is gyakran bolyongok éjszakánként, de még sosem találkoztam vele.
Június 21.
Vacsora után a szüleim a zongoraszobába küldtek gyakorolni, ők meg beültek a könyvtárba beszélgetni. A kedvükért el is játszottam néhány darabot, de nem sok türelmem volt hozzá. Felosontam a galériára és hallottam, hogy Anyácska már megint panaszkodik.
– Hidd el, Peter, már mindenütt kerestem, de nem találom! Ugyanúgy tudom, mint te, hogy milyen fontos lenne elolvasni, de akkor sem tudom, hol tartja!
Apácska meg csak motyogott, meg dünnyögött az orra alatt.
Mit kereshetnek?
Június 28.
Kedves Naplóm, nem fogod elhinni, mi történt ma! Anyácska a reggelihez rózsaszínű ruhába öltözött és még a kontyába is beletőzött egy tearózsát! Olyan gyönyörű volt, hogy Rosie, a szobalány majdnem elejtette a tálcát, amikor meglátta. Reggeli után Anyácska sétálni hívott a parkba. Azt mondta, hogy én már nagylány vagyok, ezért elárulja nekem a titkát. Képzeld el kedves Naplóm, Anyácska gyereket vár! Testvérem lesz. Már megint.
Beszélgetés közben elsétáltunk Martin sírjához. Martint nem a családi kriptába temették el, hanem a park legöregebb fája alá, ahol pici korában annyira szeretett játszani. Anyácska megsimogatta a sírkövet, majd a ruháját szépen eligazgatva leült mellém a padra.
Egy darabig csak nézett, maga elé merengve, majd megérintette a kezemet, és azt mondta:
– Ugye, Katherina, tudod, hogy Martin szeretett téged?
Mondtam, hogy tudom, aztán csak hallgattunk sokáig.
Még szép, hogy szeretett az öcsém, rengeteg közös titkunk volt, annak ellenére, hogy a szüleim megtiltották nekünk, hogy bárhová is kettesben menjünk! Ha Anyácskának dolga akadt, akkor a dadus volt velünk. A dadus nagyon sokat aggodalmaskodott Martin miatt, mert Martin eléggé gyengécske és bátortalan kisfiú volt. Mennyi biztatásomba került, mire rászánta magát, hogy éjszaka kiszökjön velem a tó partjára! A víztől különösen félt. Nem volt könnyű rávennem, hogy üljön ki a móló szélére és lógassa bele a lábát a vízbe, amíg én úszkálok. Máig emlékszem, amint a két pipaszár lába ott kalimpált előttem, miközben görcsösen kapaszkodott a móló deszkáiba.
Nem is értem, Apácska miért volt rá olyan büszke? Mindig úgy mutatta be az ismeretleneknek, hogy „Ime, az egyszem fiam!” Na és? Én meg az egyszem lánya voltam, és amíg Martin nem született meg, addig rengeteget voltunk együtt. Apácskától tanultam meg lovagolni, úszni, evezni.
Június 30.
Ma újra eljött a nagymama. A szüleim neki is elújságolták a nagy hírt. A galériáról láttam, hogy a nagymama elsápadt, és még a szája széle is reszketni kezdett. Apácska gyorsan adott neki egy pohár bort.
– Drágáim – kérdezte a nagymama –, mi lesz, ha ez a gyerek is beteg lesz? Gondoltatok már erre?
Elárulom neked kedves Naplóm, hogy akkor nagyon meglepődtem.
Hogyhogy, ha „ez is beteg lesz?”
Martin, bár gyenge, vékony kisfiú volt, de nem volt beteges, én meg még a náthát sem kaptam el soha. Miről beszélhetett a nagymama? Mit gondolsz, kedves Naplóm, nem lehetséges, hogy a szüleimnek nem én vagyok az első gyereke? Lehet, hogy volt egy nővérem, vagy egy bátyám, aki meghalt valamiféle betegségben?
Július 1.
Az éjjel alig aludtam, egyre csak az eltitkolt testvérem járt a fejemben.
Vajon miért nem meséltek róla soha a szüleim? Még az is lehet, hogy hibásak voltak a halálában?!
Á, azt nem hiszem, az már túlzás, ahogy aggódnak értem is!
Megvan! A szellem! Csak ez lehet a magyarázat!
Valami titok lappang a körül a gyerek körül! Talán éppen ő bolyong itt fel és alá a kastélyban, mint szellem, mert nem talál megnyugvást a lelke!
Július 4.
Nemsokára telihold, már érzem minden porcikámban! Anyácska napnyugta után bejött a szobámba, és összehúzta a függönyöket. Szegény, azt hiszi, hogy ha nem látom a Holdat, akkor nem vágyom arra, hogy kiszökjek hozzá.
Július 8., éjfél után két óra
Kedves Naplóm!
Szörnyű dolog történt! Anyácska észrevette, hogy kiszöktem a kastélyból! Utánam rohant a tó melletti tisztásra, és meglátta, ahogy a holdfényben táncolok. Elkapta a karom, és kiabálni kezdett velem. Valami olyasmit, hogy ő ezt már nem bírja tovább, és hogy én őt megölöm a viselkedésemmel! Közben teljes erőből rángatott visszafelé. Nem is tudtam, hogy Anyácska ennyire erős, tele lesz a karom kék meg zöld folttal. Amikor a szobámba értünk, rálökött az ágyra, és azt kiabálta, hogy be fog zárni egy olyan helyre, ahonnan soha többé nem jöhetek ki. Nem tudom, mire gondolhatott, nem sok olyan hely lehet, ahonnan én ne tudnék ki jönni, bár szerencsére ezt ő nem tudja. Nagyon fáj nekem az, hogy nem engedett táncolni a holddal, ez az egyetlen örömöm van az életben, és még ettől is eltilt. Pedig én nem csináltam semmi rosszat. Az ajtót is rám zárta és hallottam, hogy felmegy az emeletre a hálószobájukba. Most biztosan mindent elmesél Apácskának.
Nem hiszem, hogy ma éjjel akár egy szemhunyást is tudnék aludni. Odakünn pörögve–forogva táncolnak a holdsugarak, én meg itt vagyok bezárva! Miért ilyen kegyetlen az élet? Mit tegyek?
Talán mégis megpróbálok lefeküdni és elaludni.
Július 8., este nyolc óra
Kedves Naplóm!
Most, amikor e sorokat írom, még mindig reszket a kezem! Olyan borzasztó, ami ma történt, hogy azt sem tudom, hogyan írjam le. Hajnalig feküdtem felzaklatva az ágyamban, és teljesen kifosztottnak éreztem magam. Csak akkor aludtam el, amikor a felkelő nap sugarai már elhalványították a hold fényét.
Rémületes zajra ébredtem.
Valaki hangosan sikoltozott, majd ajtók csapódását hallottam, meg Apácska kétségbeesett kiabálását. Nagyon megijedtem. Rohantam az ajtóhoz, de nem tudtam kinyitni, hiszen Anyácska rám zárta. Ököllel ütöttem az ajtót, kiabáltam, de senki nem vette észre. Nem tudom, mennyi idő telt el, már teljesen magamon kívül voltam, amikor végre meghallottam a kulcs zörgését. Rosie nyitott be. Vissza akart tartani, elkapta a karom és azt kiabálta:
– Ne tessék odamenni, kisasszony, nem szabad látnia!
De én kitéptem magam a kezéből, és rohantam a lépcsőház felé, a szörnyülködő hangok irányába.
És akkor megláttam!
Úgy feküdt anyácska a lépcső aljánál, mint egy szárnyaszegett madár. Szép hosszú haja kibomlott, és az arca fehér volt, mint a mész.
Apácska teljesen magán kívül volt. Amikor meglátta, hogy ott állok, akkor azt kiabálta, hogy azonnal vigyenek el onnan, nem bírja elviselni, hogy lássam a halott anyámat, és ki volt az az őrült, akinek eszébe jutott, hogy kiengedjen a szobából!?
És még azt is kiabálta, hogy tudta ő ezt előre, és nem is érti, hogy miben reménykedett!
Igazán nem tudom, hogy ezt miért mondta! Ugyan honnan tudhatta volna előre, hogy Anyácska lezuhan a lépcsőn és a nyakát szegi?
Július 11.
Ma volt a temetés. Anyácskát odatemették Martin mellé a parkba. Amikor mindenki elment, akkor Apácska visszament a sírhoz. Az egyik bokor mögül láttam, ahogy átöleli a fejfát és azt zokogja: „Ne haragudj! Tudod, hogy mennyire szeretem! Bocsáss meg nekem!”
Kedves Naplóm, én már semmit sem értek ebben a házban!
Július 15.
Nagyon egyedül vagyok, apácska szinte egész nap ki sem jön a könyvtárból. A múltkor meglestem a galériáról. Telerakta az asztalát mindenféle vastag könyvvel, azokat bújta, és közben motyogott maga elé, mint valami megszállott.
Esténként meg mindig kézen fog, elmegyünk a sírokhoz, és ott ülünk egészen vacsoráig.
Július 17.
Ma hozzánk költözött a nagymama. Apácska azt mondta, valakinek vezetnie kell a háztartást, és gondoskodnia kell rólam. Nem tudom, ezt miért mondta? Mondtam is neki, hogy nagylány vagyok én már, tudok magamról gondoskodni, meg a háztartást is elvezetem, ne hívjon ide senkit, de csak annyit mondott, hogy ne csacsiskodjak.
Július 24.
Kedves Naplóm!
Szegény nagymama egyáltalán nincs jól. Tegnap is alig bírt felmenni a lépcsőn, kétszer is meg kellett állnia, mert nem kapott levegőt. Mondta is, hogy Anyácska halála óta sokat romlott az állapota. Nagymama szerette Anyácskát.
Elkezdtem olvasni egy könyvet. Az a címe, hogy Tavasz zápor. Elég érdekes.
Július 26.
Képzeld el, kedves Naplóm, milyen nagy öröm ért!!
Apácska vett nekem egy kutyust! Jaj, te még olyan aranyosat nem láttál! Akkora, mit egy pamutgombolyag és úgy járkál fel és alá, mint egy aprócska gőzmozdony. Apácska azt mondta, hogy én adhatok neki nevet, és ha nagyon szeretném, akkor tarthatom a szobámban. Nekem van a legeslegjobb apukám az egész világon! Már azt is tudom, mi lesz a neve. Úgy fogják hívni, hogy Brother, mert nekem már úgysincs testvérem. Aztán rögtön nagyon megijedtem, mert amikor Apácska meghallotta, hogy mi lesz a kutya neve, akkor a tenyerébe temette az arcát és zokogni kezdett. A nagymama meg olyan sután ütögette a hátát, és csak nyugtatgatta.
– Na, fiam, ne sírjál! Nincs semmi baj… Na!
Nem tudtam, mit csináljak, így hát fogtam Brothert, és levittem a parkba, hogy megmutassam neki az új birodalmát.
Július 28.
Apácska meg nagymama ma este hosszasan beszélgetett a könyvtárban. Annyira halkan beszéltek, hogy nem értettem őket a galériáról, csak néhány mondatot sikerült elkapnom. Nagymama azt mondta Apácskának:
– Hidd el fiam, nem szabad tovább halogatnod! Orvoshoz kell fordulnod! Itt már szakemberre van szükség.
Kicsit megijedtem. Lehet, hogy Apácskának valami komoly baja van?
Augusztus 1.
Kedves Naplóm!
Ma megint különös dolog történt!
Reggeli után a nagymama azt mondta, hogy menjünk le Brotherrel a parkba, sétáljunk egyet a tó körül!
Kicsit furcsállottam ugyan a kívánságát, de szót fogadtam. Már kinnjártunk a rózsaágyásoknál, amikor eszembe jutott, hogy fennmaradt a szobámban Brother labdája. A kutyust a kertész kezébe nyomtam, és gyorsan visszaszaladtam.
És ekkor valami nagyon furcsa dolgot láttam!
A szobám ajtaja tárva–nyitva volt. Először azt hittem, hogy a szobalány szellőztet, és törölgeti a port, de nem! Amikor benéztem a nagymamát pillantottam meg. Éppen a fiókjaimat húzogatta ki, és alátúrt a fehérneműimnek. Utána kinyitotta a szekrényajtót, végigtapogatta a polcokat, majd a ruháimat kirakta az ágyra. Aztán meg nagy nyögések közepette letérdelt, és alánézett az ágyamnak. Bevallom, kedves Naplóm, akkor nagyon megijedtem! Biztos voltam benne, hogy észrevesz Téged, amint ott lapulsz a rejtekzsebben, amit a matrac aljára varrtam! Ám akikor a nagymama nagy nehezen felegyenesedett, semmi nem volt a kezében. Tanácstalanul megállt a szoba közepén, majd lemondó sóhajjal elkezdte visszarakni a ruháimat a szekrénybe.
Vajon mit kereshetett?
Augusztus 4.
Végre, végre kimozdultunk itthonról! Apácska ebéd után azt mondta, hogy vegyem fel az új fekete ruhámat, mert bemegyünk a városba. Hívta a nagymamát is, de ő azt mondta, hogy nagyon gyengének érzi magát, inkább lepihen.
Így aztán kettesben mentünk. Úgy, mint régen, csak mi ketten!
Apácska hamar elkészült a hivatalos ügyeivel, és aztán elmentünk egy ismerős családhoz, akiknek velem egyidős lánya van. Régebben gyakran jöttek hozzánk, de már jó ideje nem találkoztunk. Jó volt megint együtt lenni Melindával! Sokat beszélgettünk, meg nevettünk, az anyukája meg hozott nekünk piskótát és fagylaltot. Nagyon szeretem a fagylaltot!
Melinda apukája is orvos, csak ő pszichiáter. Azt mondta Melinda, hogy az ő apja nem az emberek beteg testét, hanem az emberek beteg lelkét gyógyítja. Ez nagyon jól hangzott, szerintem nem is Melinda találta ki.
Érdekes. Milyen lehet a lélek? És milyen lehet az, amikor a lélek beteg?
Augusztus 6.
Kedves Naplóm!
Ma éjjel meghalt a nagymama. Az orvos, aki eljött azt mondta, hogy csendben elaludt és hogy szép halála volt.
Hát, nem tudom, hogy lehet–e a halál szép? Kérdeztem Apácskától, hogy ha meghal az ember, akkor hova lesz a lelke? Apácska azt mondta, hogy ne kérdezzek butaságokat, minden vasárnap hallom a templomban, hogy az elhunytak lelke a mennyországba kerül.
Akkor megkérdeztem, hogy a beteg lelkek is a mennyországba kerülnek–e? Vagy esetleg a beteg lelkeket nem engedik be a mennyországba, és ezért szellem lesz belőlük?
Erre Apácska felpattant, és kiabálni kezdett velem, hogy mit faggatom én őt beteg lelkekről, nincs itt beteg lelke senkinek, szellemek pedig nincsenek, és azonnal menjek a szobámba, mielőtt megbüntet!
De miért akar megbüntetni? Én nem kérdeztem semmi rosszat!
Augusztus 8.
Kedves Naplóm!
A temetésen Apácska csak nézett maga elé, miközben a göröngyök hulltak a nagymama koporsójára. Nem sírt, csak a keze reszketett a vállamon, amikor óvatosan magához ölelt. Gyönyörű koszorút csináltattunk a nagymamának lila virágokból. A szalagra rá volt írva: „Fájdalmas szívvel búcsúzunk”. A másik szalagon meg ott volt mindkettőnk neve.
Augusztus 16.
Brother nagyon sokat nőtt. Már tudja a nevét! Ha szólítom, akkor azonnal odaszalad hozzám és farkcsóválva várja, hogy mit mondok neki. Sokat játszunk kinn a parkban. Jobb nekünk a fák és virágok között, a ház úgyis olyan csöndes és szomorú. Apácska már a könyveit sem veszi elő, csak ül a könyvtárban és maga elé bámul. A múltkor, amikor odaléptem hozzá, annyira el volt mélyedve a gondolataiban, hogy összerezzent, amikor megérintettem a vállát.
Augusztus 24.
Mondtam Apácskának, hogy elmehetnénk megint együtt Melindáékhoz, de azt válaszolta, hogy nem ér rá. Nem értem miért, amikor már hetek óta felé sem néz a rendelőjének?
Kár, mert szerettem volna Melindának megmutatni, hogy milyen aranyos Brother.
Ma éjjel megint leskelődök egy kicsit, hátha látnám a szellemet. Rosie mesélte, hogy tegnap éjjel megint látta a folyosón. Hátha most én is megpillanthatom!
Augusztus 28.
Kedves naplóm!
Nem jó egyedül.
Martin meghalt, Anyácska meghalt, Nagymama meghalt, Apa alig szól hozzám, már csak Brother maradt nekem. Meg a Hold! Hamarosan holdtölte! A Teliholdnak majd elpanaszolom az összes bánatom. Segíteni fog, tudom!
Szeptember 4.
Ma Apácskához vendég jött, méghozzá egy idősebb férfi. Messziről láttam, amikor kiszállt a kocsiból, és valahogy olyan ismerősnek találtam.
Brothert bezártam a szobába, és felosontam a galériára. Nem tudom, mi van Apácskával, de mostanában mindig olyan halkan beszél, mintha attól félne, hogy kihallgatja valaki, amit mond. Most is nagyon kellett fülelnem, hogy meghalljam, amiről beszélgetnek.
– Dr Cole – mondta Apácska a férfinak –, én ezt már nem bírom tovább, szabályosan rettegek, kérem, segítsen!
– Nézze dr Wilson – válaszolta a férfi, akinek még a hangja is ismerős volt számomra –, nem akarok a tévedhetetlenségemmel kérkedni, de emlékezzen rá, már évekkel ezelőtt megmondtam önnek, hogy elmeorvosi segítségre van szüksége. Akkor nem hallgatott rám, abban reménykedett, hogy majd idővel enyhül a betegség. Azt gondolta, hogy majd az ön orvosi praktikái segítenek, de ez, mint látjuk, nem történt meg. Most pedig nézze meg a következményeket: meghalt a fia, a felesége, az anyja! Tudomásul kell vennie, dr Wilson, hogy az önhittsége miatt már csak a lánya és ön él!
– De nem tudhatjuk biztosan, hogy hogyan haltak meg… – nyögte Apácska.
– Ne áltassa magát, dr Wilson! Nem gondolhatja komolyan, hogy balesetben haltak meg! Márpedig, ha nem baleset, akkor ugyan ki más ölhette volna meg őket?! Tudok önnek segíteni, de akkor azt kell tennie, amit mondok, és amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenni! Katherinát magammal viszem, ebben a házban nem maradhat tovább, mert bármelyik pillanatban történhet valami. Higgye el, nálam jó helyen lesz! Ön pedig mindent elkövet, hogy megpróbálja rendbe tenni az életét! Ez az utolsó lehetősége, Wilson, ne akarja, hogy a rendőrséghez forduljak!
– Doktor úr, ön tudja, hogy Katherinát a világon mindenkinél jobban szeretem, és ez nagyon nehéz döntés a számomra – mondta Apácska reszkető hangon. – Kérem, hadd aludjak rá egyet, és ha úgy döntök, hogy megfogadom a tanácsát, akkor értesítem, és már holnap délután érte jöhet a kislányomért!
– Rendben van uram, akkor legyen így – mondta a férfi, és megfordult, hogy távozzon.
Ebben a pillanatban megpillantottam az arcát, és megfordult velem a könyvtárszoba!
Azt sem tudom, hogyan támolyogtam le a galériáról, csak arra emlékszem, hogy végigrohantam a folyosón, be a szobámba és magamra zártam az ajtót.
Bekuporodtam a sarokba, s a számba tömtem az öklöm, hogy hangosan sikoltozni ne kezdjek.
Ezt a férfit én ismerem, édes istenem, én ezt ismerem!
Egyszer már elvitt engem magával. Egy borzalmas, szürke házba vitt, amelyik tele volt félelmetes és furcsa emberekkel, és éjszakánként hiénahangú kacagástól visszhangzottak a folyosók.
Egyedül voltam a szobában, és nem mehettem ki soha, keserű gyógyszereket rakott a számba és azzal fenyegetett, hogy ha nem nyelem le őket, akkor hozza a legnagyobb injekciós–tűjét. A legborzasztóbb mégis az volt, amikor ki akartam mászni az ablakon a Holdhoz. Ketten húztak vissza a lábamnál fogva. Rúgtam, sikítottam, még az ápoló kezébe is beleharaptam, de hiába küzdöttem, ők voltak az erősebbek. Lenyomtak az ágyra és odaszíjaztak. Úgy töltöttem az éjszakát, hogy kezem, lábam a rácshoz volt kötözve.
Amikor reggel a szüleim látogatóba jöttek, még mindig kikötözve feküdtem.
Anyácska elájult, amikor meglátott, Apácska alig tudta elkapni. Még aznap hazahoztak. Ez már régen történt, sok évvel ezelőtt, de még egyszer nem történhet meg!
Apácska nem teheti meg velem, hogy újra elenged ezzel a szörnyeteggel!
Senki nem küldhet engem vissza a bolondokházába! Nem vagyok őrült!
Felnőtt nő vagyok! Nagyanyám és anyám meghalt, halálukkal én léptem az örökükbe.
Én vagyok a Wilson ház úrnője!
Meg tudom védeni magam, mint ahogy a naplómat is meg tudtam védeni a kíváncsi tekintetektől!
Erős vagyok, merész és rettenthetetlen! Bármit megtehetek, amit akarok!
Minden úgy lesz, ahogy én akarom, mert én vagyok Katherina Wilson, a Telihold leánya!!
Sue–Helent könnyű volt kilökni az ablakon.
Martin kétszer is feljött a víz színére, de amikor lenyomtam a fejét, hamar elcsendesedett.
Nagymama felébredt, amikor az arcába nyomtam a párnát, de ő már öreg volt és gyenge.
Apácska azonban férfi és erős!
De megvan még a padláson az a vékony kötél, amit Anyácska halálának éjszakáján feszítettem ki a két lépcsőkorlát közé…
…és ma éjszaka Telihold lesz!
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. július 18., szombat, 08:32
Legutóbbi módosítás: 2009.07.18. @ 06:32 :: Kovács Lilla Katalin