P. Szabó Mária : Báthory Erzsébet 8. rész

Nyomtatás

Másnap félig álmosan keltem ki ágyamból, de ahogyan lábam leért szobám döngölt földjére, a nyirkos, hideg tapintás ráébresztett sürget?s cselekedetem fontosságára. Lenyeltem a kenyeret, ami már ott árválkodott egy kanna habos tej kíséretében a ládám tetején. Asztalom nem volt, hiába kértem bátyámat, mindössze egy íróállvány volt a szobámban, mert az írást jómaga is fontosnak tartotta. A falakra védelem és dísz gyanánt három medveb?r volt felaggatva. Ahogy néztem még így is félelmetesen vicsorító pofájukat, úgy gondoltam, az egyik szekér tetejére felférnek, akkor szobám illatának egy részét talán által vihetem újdonsült helyemre.

    – Zsuzsánna! Szaladj csak! – kiabáltam jó hangosan a lánynak, ki egyik fülére siket volt már jó ideje. – Vidd innen ezeket a b?röket a szekér tetejére, keményen kötözzétek le.

    – Igen, kisasszony!

    – Hány szekér lett megpakolva?

    – Két kezemnyi lett, az biztos! – mutatta ujjait felém.
    Akkor úgy számolhattam, tíz szekérre fért fel leánykori holmim, hozzávetve a szolgáimmal együtt. Nem kevés ez, tudom jól, de ki is jár annak, aki ilyen hatalmas családba beleszületett. A szobát nagy leveg?t véve hagytam magam után, gyorsan kifutottam kedvenc bástyámra, a csaholyira, hogy valami módon mégiscsak búcsút vegyek gyerekkorom tanúitól, a mohával ben?tt falaktól, a g?zölg? vizeny?s területt?l, vijjogó madaraktól, a hajnali vörösl? Nap ecsed-környéki lustán ébredez? sugaraitól. Összeszorítottam a szám, csak szemem lett kicsinykét párás, de hamar túljutottam a dolgon.

    – Na kisasszonyka, örülsz? – bátyám kedvességb?l hívott így, én pedig mindig azt éreztem, gúnyolódik, hisz személyem mit?l is lehetne kedves számára. Osztania kell a vagyont, a hatalmat, velem és leend? férjemmel, bár gondolhatta úgy is, csak gyarapodik a jó férjnek való által.

    – Igen. – Tudtam, nem hangzott meggy?z?en, de ? is olyan volt, mint a többi férfi, asszonyszemélyre soha nem hallgatott, így azután nem vehette észre, valójában semmi öröm nem volt a hangomban, és szememben sem a fényes jöv? által ébresztett boldogság csillogott.
    Felültem az egyik szekérre, intettem még egyet, és elindultam. Vissza sem néztem, nem is akartam, meg nem is igazán tudtam volna. Fejem lecövekelt el?re, az út irányába, csak keszken?met szorongattam er?teljesen, azt sem tudtam, mivégre, de valami szokatlant mégiscsak tennem kellett a történések súlya alatt. Bátyám sóhaja szinte alig ért el fülemig, lehet nem is szólt, csak én hittem azt.

    – Légy kemény, Erzsébet, olyan, amilyennek lenni illik egy magyar nagyasszonynak!
    Ezután nem hallottam mást, csak a lovak dobbantásait, a szolgák köhécseléseit, ásítozását. Egyébiránt nem szólt senki semmit. Zötyögött a kocsi a göcsörtös földes úton, rázkódtam én is a kerekekkel együttéve. Nem gondoltam semmire, fejem olyan volt, mint egy üres hordó, úgy himbálódzott helyén, tudomást sem véve arról, hogy talán most sírni, jajgatni kellene, potyogni a könnyeknek, sóhajtozni az elmúlás fájdalmától. Mert igaz, ezzel a nappal elmúlt fiatal lányságom, utat engedve a feladatokkal ellátott úrn?nek.