A számzáras aktatáska kódját eldobom,
mi a valószín?sége,
hogy megtörik a viaszpecsét, lekopogom
az asztalon, babonás morzéját a szívnek.
Gyufaszáltördel? ujjaim nem t?rik
a skatulyát, lám a por is felkelt
a laminált padlóról, hiába sz?rik
berendezések, táncol a fényben.
Gerincem abakuszára f?zöm a napokat
üres mészgolyókból,
avas szél keveri a ráncos, zsíros lapokat
a leosztott kis Káoszban,
egyre elveszettebben
a nagy Rend
igénye épül bennem
a teljes sort kirakni.
Krizantém illata fehér,
abban minden szín benne van –
mikor a csont a földbe ér.
Az elvetett implantátumot
befogadja-e az isteni emlékezet?
A zuhanó árnyék mindig felfelé
nyúl,vagy eltaszítja a röghöz kötött kezet,
s maradok az, ami
vagyok, beteges, kényszeres,
nem visszaváltható, de visszaes? –
Cigarettám aktívszenes,
parazsa vérrel ég a számra,
a parkban föntr?l gesztenye
koppint, rokkant nyakcsigolyámra
permanens negációt.
