Petz György : Anyám

Nyomtatás

Anyám,

mióta nézed lassú öngyilkosságomat?

Azt mondják – élet,

más is így teszi.

Leheveredtél a fotelba,

lábad fölpolcoltad,

járni alig tudsz,

emlékeidet ötven-hetven évr?l meríted,

köszönöm, ha egyáltalán megismersz,

én vagyok az, aki közbejött;

akit öcsémmel „mindenki másnál inkább”,

akiért, csak értünk – megismersz?

Köszön.

Persze, megismer,

hiszen várt, leült már dél el?tt,

(délel?tt föl se kel, mert akkor fáj),

pedig már felébredt régen,

ül csak a tévé el?tt,

ahova beköszönök,

megkérdem, hogy van,

elmondja a tegnapi bajait,

mindig az van, s mióta,

és rám néz hálásan,

unalmas a m?sor, f?leg hétvégén,

ismétlés, reklám,

itt meg én vagyok,

akinek ? egykor életet,

s már egy jó ideje,

úgy ötvennégy éve nézi – ez nem a reklám helye – nézi

a live show-t,

meg nem élet ez így neki.

tegnapi fájdalommal.

Egészen belefáradt, és hálás mindenért.

Két éve nem volt az utcán.

Új pénzt vezettek be, nem kell neki.

Tartós.

Fém.

Mint nyakában a kereszt.

Elmondom neki,

amit az emlékezet kiereszt agyjárataiból,

számos rokont, eseményt, amikt?l ilyen lett,

hiszen ezt érlelte,

választásaiban ezt öltöztette föl,

ezt az omlóhúsú végjátékot,

amit már össze nem fog,

csak siránkozik az elme.

Hogyan is fogalmazzak,

hogy vidám legyen, de érthet?,

miközben nem hazudok,

kegyetlen se legyek,

mert a szeretet „lelamolt duma”,

ha egynem?, és példázatos legyen,

akár újszülöttön a védelmez? magzatmáz:

anyám, látom benned lassú halálomat.