megpróbált abból kilépni,
amibe sohasem készült,
úgy vélte, szabad akaratból;
ha egy kamasz teszi,
annak nagyobb a hitele,
mint egy szétszáradt öregnek,
elszikkadt aggyal,
ki még remél kis cukros szeszt,
s nem emberiségben gondolkodik,
az id?k végességében,
meg a kipusztulástáncban;
a mondatoknak csattanása van -,
aztán a kamaszkorra hirtelen
ráborult az öregkor:
minden gesztus a régi,
csak a fogadtatás gyanakvó:
– mit akar e vénség,
örökifjú röhej,
hogy az anyja vigye,
foglalja a helyet!
s már nem az önkéntesek
királyi g?gje sajátja,
hanem a sz?kölés,
hol nem fáj dereka, lába
– de leg’ább a lányok arcába
nézhet, hadd lássanak
nyáladzó rémséget,
úgysem ismerik fel
leend? maguk,
fiatalok, vakok –
ehhez minden joguk
meglenne még.
ha ezt úgy tudom,
mint tudtam kamaszként,
harmadannyit nem élek,
mint élek, s már odaátról
üvöltöm jogom a világhoz,
ifjúkori vaksághoz,
a mindentudáshoz,
mi a korral megfogy,
s az ember egyre tekintélyesb’,
és f?leg hülyébb lesz.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.14. @ 23:09 :: Petz György
