(Egy pályázatra írtam. Nem jeleztek vissza. Nyomoznom kellett az után is, hogy megtudjam: nem nyertem. Sőt! A nyerteseket is alig találtam meg. A feladat kb. ez volt: tartalmaznia kell olyan település és lakói bemutatását (is) felismerhető módon, amely a kiválasztott folyó mellett van. A múltban és jelenben egyaránt játszódhat.)
Alig dereng. Halkan csukom az ajtót, még kutyáim sem ébrednek fel a neszre. Sőt. Jóízű hortyogás hallatszik a kis faházból. Az úton is csendben ballagok, csak egy kölyökmacskát riasztok meg – önfeledten játszik egy ide—oda csúszó jégdarabkával. Meglát, megijed, berohan egy bokor alá és magára zúdítja a deret a bokorról. Bambán nézve prüszköl, rázza bundáját. Mire a hídhoz érek, világosabbá válik a környék. Szeretek kisétálni a Sajóhoz. Öreg folyónkat régen a szívembe zártam és akkor is az őt megillető helyen van, ha nem békés, hanem zúgva, rombolva, fákat ragadva, partot szaggatva vágtat a tavaszi áradáskor, mikor még az ártérre is alig fér. Akkor hátborzongatón szép. Most, mikor szelíden folyik, vadkacsákat ringat, hártyás jégen árnyjátékot játszik, kedvesen gyönyörűséges. Főként ilyenkor, mikor a téli nap néz le rá melengető szelíden, halkan locsog, csacsogva fecseg, kedves, monoton hangon mesél, mint nagymama a kedvenc unokájának. Régmúltat regél, elfeledett emlékeket idéz:
Itt a város mellett már nem siet a Sajó sehova. Minek rohanjon? Kifutotta, tajtékozta magát Csetnek környékén. Jót rohant, mozgatta, morzsolgatta a köveket, itt már csak építget, kanyarog, elsekélyesedik, szép kristályosra tisztul, magába fogadja a környék karszton szűrt forrásainak patakvizét, lerakja a Felvidékről hozott terhét, sokszínű kavicsot görget, aranyos homokpadokat pakol. Most, pirkadatkor pedig gőzölög. Ködpárát ont a levegőbe, amit a lassú, esti légmozgás egyenletesen szétoszt a parton. Jótékonyan rejti ez a ködpaplan az éjszaka szunnyadó állatokat — nehogy álmukban lepje meg holmi ragadozó. Merthogy gazdag a parti madárvilág, sok a kisemlős is, tehát minden magasabb jegenye-, vagy topolyafán látni egy-egy ölyvet, sólymot, vagy ritkábban rétisast, halászsast. Sok a róka, néhol szürkepanyókás, aranyos-szőrű nádifarkasok is kutatják a nádast, füzest. A ragadozókat hollók, varjak kísérik, övék a maradék, de fontos dolguk a dögök eltakarítása is. Ha háború van még a keselyűk is megjelennek.
Marci a parton terelgette a libákat. Kinőtt már a pendelyes korból — gatyáját felkötötte, hogy ne legyen lucskos a hajnali harmattól —, mégis szívesen vállalta ezt a kisebbeknek való feladatot, hiszen szeretett hajnalban, a nap előtt kelni. Szerette látni, ahogy a kelő nap kiszínezi az éjbe szürkült világot, élvezte meglesni, mintegy rajtakapni az ébredő állatvilágot. Ilyenkor figyelte ki, mikor merre jár a róka, hölgymál, görény, pézsma. Tudta hová kell lószőrhurkot vetni úgy, hogy a vadászok meg ne találják. Akadt is prém, most is, szárad öt is a padlaton. Ma nagy nap van. Hónapos vásár napja. Ilyenkor itt jó maradni az út környékén. Vannak, akik még nem voltak a helyi vásáron, az útbaigazításért egy-két garast mindig beköthet az inge aljába, aztán a be a vásárba és a forgatagban elkelnek a hurkolt gereznák is. Ám azok már nem garasokért. Azt a pénzt hazaadja, a garasokból meg kigyűlt egy jóféle bicskára való, a mai napon meg is vásárolja a bőrsapkás késestől.
Ahol a folyó az útra merőleges, teljesen szétterül a víz, nem tudta a Sajó meredekre koptatni a kőzetet. Mindig alacsony vízállású remek gázlóra visz az út. Most ott keletkezik mozgás a hajnali párában, és a kavargó ködből vegyes gulya ballag ki. Megáll a sok marha a szomját csillapítani, egymás után szürcsölik a vizet. A gulyával két lovas jelenik meg Marci szeme előtt. A lovasok is észreveszik a gyereket. A magasabb, kajlabajszos oda is kurjantott:
— Hé! Kisszógám! Jófele mögyünk-e a Putnoki vásárba? Gyere csak, hogy hínak?
— Engem a nevemen szoktak! Oszt nem is vagyok szógája még senki emberfiának! Poros lovon futóbetyárnak meg leginkább nem! — felelt meg hirtelen Marci és maga is megijedt önnön merészségétől.
— Hínye de fővágták a nyelvödet gyerök! No, gyere csak, hadd nézzelek mög! — azzal elé rúgtatott a magas ember.
Az alacsonyabbik csak most szólt rá:
— Hadd a gyerököt! Énrám figyelmezz öcsém! Mibő veszöd, hogy mink betyárok vagyunk?
— Méghozzá alfődi betyárok! Nézzük csak: A gulya vegyes. Némely tehenek gömbölyűbbek, mint a többi szürke, amit láthatóan messzirő hajtanak, meg aztán a szürke jobban is bírja a vándorlást, ezeket itt a környékünkön csapták a többihez. De a tarkák biztos idevalósiak, iszen feszül a tőgyük, majd elcsordul a tejük, nem fejte tegnap óta senki őket!
— Jóvan, legény! Hát asztán?
— Maguk meg lovon űnek. Minálunk nem lóró hajt a gulyás. Osztán maguk nem is gulyások, ha csikósok! Pörgekalap, ippen térd alá érő gatya, hogy a lószerszámba be ne akaggyon, csizma bocskor helyett, övet egyikük se hord, lovaglás közbe törné a hasát, pásztorkészségük bizton a tarisznyába, vagy a nyeregátallóba van. Ingük, kabáttyuk is kurta, lovagláshon való, nem gyalogpásztorkodásra. A karikás nemhogy rézveretes, de inkább ezüst. Ilyen csak csikósnak dukál. Vegyes gulya csikósokná? Hmmm! — vágta ki büszkén egy szuszra Marci.
— No oszt mit tönnél, nagyokos, ha a helyünkbe vóná? — kérdi a kis pödrött bajszos nagy somolyogva.
— Én biza annék magamnak egy garast, hogy hozzak „okos” mészárost a falubó. Annék még egyet, hogy el ne felejcsem mé is szalajtottak, a harmadikat azé annám, hogy bizton vissza talájjak magukho! — vigyorgott teli szájjal Marci.
Erre már hahotázni kezdett mindkét férfi.
— Osztán nem fész-e gyerök, hogy kupán váglak a fokossal és szépen leúsztatlak a folyón? — Kérdezte a kajlabajszos.
— Bizonnem! Mire kettőt léptetnek, én má a nádasba vagyok, de ott nem fog meg senki fija borja!
— No, gyere csak énhozzám kislegény, vedd el a három garasod, de osztán mögtérj azzal a mészárossal iramvást!
— Szerencsés csillag alatt aluttak az éjjel! Ippen a keresztapám a mészáros, oszt az esze is a helyin van, de teljes árra ne számíjjanak a marháké!
— Tiszteltetöm a családod! No iramoggy körösztapádé! Addig mink itatunk.
A marhavásár a havi vásár előtt szépen végbe is ment. Csapkodta egy keveset egymás tenyerét a csikós, meg a hentes, de ez csak olyan tessék-lássék alkudozás volt, hiszen alku nélkül vásárt kötni nem illik. A valódi vásár forgatagában Marci újra találkozott a pödrött bajszos csikóssal, aki megállította, maga felé fordította, keményen a szemébe nézett és így szólt:
— Engöm Csali Esvánnak hínak! Hát te ki vagy pajtás? — nyújtotta felé tenyerét a csikós.
— Én Tőgyes Márton vagyok! — csapott a csikós markába Marci.
— Embör lösz belüled Tőgyes Márton a talpadig! No de azon segíteni es kék! — nézte a fiú sáros, csupasz talpát a pörgekalapos.
Ezután a vargához vitte a gyereket és vett egy pár bocskort a lábára. Meglátta, hogy a késes asztala nagyon vonzza a gyerek szemét, hát vett neki egy olyan bicsakot, amilyet még gyereknek nem adnak. Acél volt a vasa, nem bádoglemez és úgy ragyogott a napfényben, hogy gyönyörűség volt ránézni. Vörösre pácolt fából készült a nyele, amibe a csikós kérésére a késes még a TM betűket is bevéste. Marcival madarat lehetett volna fogatni. Vállára vetve a szíjaknál összekötött bocskor, inge szélét húzta a belekötött aprópénz, markában szorongatta a gyönyörű új bicskát, a szíve pedig csordultig telve. A tarkójára tolta viharvert kalpagját és fütyörészve ballagott haza.
Ballag a Sajó is. Az oldalán meg-megcsillannak a jégtáblák üveg-éles szélei, susogva mesél…
A hajnali nap már felkelt, lassan reggellé válik. Sugarai egy öregembert találtak a folyóparti töltésoldalban. Az erősen koros férfi szalonnázott. Pásztorbotja leszúrva, azon a szűr. A földön ült, ölében csíkos—szövésű kenyeres vászon, a vásznon szalonna, kenyér, hagyma. Mellette a tarisznya nyitva, egy kulacs szája kikandikál, a tarisznyán föveg. Hófehér haja hét fonatban. Ruhája egyszerű, fekete csizmanadrág, csizma, kék gyolcsing, egyedül a sújtásos, pitykés, fekete mellény hivalkodó kissé. Hatalmas bajsza nagy lendülettel kísérte a rágást. A napcserezte arcban a nagy, sárgásfehér bajusz néha önálló életet is élt. Kezében öreg, kopott pengéjű bicska, nyele bordóra pácolva. A bozontos szemöldökök alól szúrós kék szemek nézték a tovafutó vizet. Hirtelen összerezzent az öreg. Hintó érkezett pattogó kerekekkel. Ketten szálltak le róla. Mindketten városi öltözékben, háromrészes, divatosan kockás öltöny, keménykalap és az elmaradhatatlan sétapálca.
— Itt vagyunk, mérnök úr! Ide szeretném.
— Ó! A régi gázló! Itt biztosan alkalmas lesz a talaj! Kiválóan kitalálta gróf úr! Természetesen alaposan megvizsgáljuk még, egy-két talajtani mérés szükségeltetik, de úgy látom nem lesz gond. Tiszta mészkőnek nézem. Meg aztán, őseink is koptatták, mégsem lett mélyebb a meder.
— Ön nem csak megfigyel, de lát is. Tudtam én, a legjobban Ön felel meg az elképzeléseimnek!
— Én pedig igyekszem, hogy ne csalódjék bennem! Minő csodás adományok a város számára! Vasút, iskolák, leánynevelő, fürdő és most a kétcélú híd…
— Igyekszem úgy élni, miként tanították: a rang és a pénz kötelezettségekkel is jár a népem felé. De látom, önt is érdeklik az emberek, hiszen már régóta nézi az öreg számadónkat…
— Igen. Micsoda ősi alak! Azok a copfok!
— Varkocsok — szólalt meg váratlanul a fiatal kocsis.
— Hogy micsoda, fiam? — csattant fel a mérnök.
— Már engedelmet kérek, hogy beleszóltam az urak társalgásába, de varkocsok azok és éppen hét!
— Maga ezt honnan tudja fiam? — kérdezte éles hangon a mérnök.
— Az, az öregember az én dédapám, mérnök úr kérem.
— No és miért van éppen hét varkocsa az öregnek? Talán táltos, vagy mi a szösz? — kacarászott a mérnök.
— Én pedig azt nem tudtam, hogy a maga dédapja az öreg Márton — szólalt meg a gróf. — Hány éves lehet?
— A múlt hónapban volt 102 éves, gróf úr. Ezt apám számolta ki, mikor a kezibe akadt ükapám keresztlevele. Sajnos, a századik születésnapját nem ünnepeltük meg, hiszen nem tudtuk, hogy mikor volt, de a százkettediket méltóképpen. A tarkóján pedig, három szállal font három varkocs van újra egybefonva, hogy védje a feje hátrújját a rontástól. Kérdeztük is, hogy miért teszi? Hiszen keresztény ő is, de csak azt válaszolta, hogy így biztosabb… — mosolygott a kocsis.
— Hát két oldalt a négy külön varkocsnak is van jelentése?
— A négy fonat a négy elem, a tűz, víz, föld, levegő, amik éltetnek bennünket.
A társaság közben útra kelt, a kocsis megfordította a lovakat, az urak felszálltak és a gróf nem azt mondta, hogy „… na, fiam indulhatunk!”, hanem bizalmasan csak ennyit mondott:
— István, ha maga is úgy gondolja, mehetünk! — és a kocsis nagyot sóhajtott, mert most szólította először a keresztnevén a gróf.
A kocsi pattogása mellett lehalkított hangon beszélgettek az urak, gondolva, ezt úgysem hallja a kocsis.
— Érdekeseket mond ez a legény! Olyan ízes, ősi! – morfondírozott hangosan a mérnök.
— Az még hagyján, de milyen remekül ért a lovakhoz! Tudom is már! Őt teszem meg lovászomnak! Mezőgazdasági iskolára küldöm! Lovakat tenyésztünk! Megérdemli, hiszen eszes, jó fellépésű gyerek!
— De paraszt! – mondta a mérnök.
— Ejnye, mérnök úr! Mindkettőnk ősei között volt olyan, aki a földet túrta! Az én őseim között, biztosan. De szívvel, bátorsággal, szorgalommal érdemelték ki a hétágú koronát a nevük fölött. Ezért is tartozunk tisztelettel ezeknek az embereknek! A mindennapi kenyerünket is ők teremtik elő!
István az utolsó szóig tisztán értett mindent. Régen kiszűrte már a füle a szekérzörgést, remekül hallotta mellette a beszédet. Most megroskadt vállal ült a bakon. Szeme csillogott, mint a részegeké. Alig bírta a hirtelen jött öröm terhét. Azon gondolkodott, hogyan is, miért is jött ez a hirtelen, nem várt szerencse?
Az öreg Márton egyenesre feszített derékkal, felvetett fővel, széttárt karokkal állt a folyóparton. Olyan volt, mintha a napot akarná megölelni. Aztán lassan, mosolyogva leengedte a karjait, a vállára kanyarította a kopott szűrt, fejébe nyomta a napszítta föveget és szinte visszaöregedve, botra támaszkodva ballagott be a városba. A letaposott füvön az öreg bicskatok maradt csak, benne a vörös nyelű, kopott bicskával. Azt bizony ottfeledte az ősz ember.
Néha felhő takarja el a napot, ilyenkor metszőn hideg szellő kél a folyóparton. Rideggé válik a víz csobogása is…
Hideg volt az ősz. István botjára támaszkodva nézte a hidat, vizet. Vézna testén zászlóként csapkodott az átalakított katonakabát. Megtört, lárvaarcán mégis mosoly futott át. A gyerekkort találta meg, emlékei gyökerénél, a Sajónál. Itt van hát, a borzalmas második világégés és sokévi kegyetlen fogolyélet után, itthon, Magyarországon. De vajon a sajátja-e ez a haza? Nem orosz fogságból orosz fogságba tért vissza saját hazájába? Senkije sem maradt. Szülei nem érhették meg hazatértét. Felesége, gyerekei, mikor azt a tévhírt kapták, hogy meghalt a nagy tífuszjárványban, összepakoltak és kivándoroltak nyugatra. A Vöröskereszt keresi őket, talán eljut hozzájuk életben maradásának híre. Hogy nézhet ki most a kicsi lány? Nem is olyan kicsi már. Hasonlít még az édesanyjára? Hát a legény? Pár hónapos volt, mikor látta.
— Jól láttam? Elmosolyodott, István bátyám?
István összerezzent a férfihangra. Összevont szemöldökkel fordult meg.
— Á! Doktor úr! Hát maga? Elfogytak a betegek?
— Nem, sajnos nem fogytak el. De ha egy kis szusszanásnyi időm van, megállok itt. Szeretem a Sajót és most gyönyörűek a színpompás őszi díszbe öltözött fák. Csak már indulhatok is tovább Sajóvelezdre egy fekvőbeteghez. Magának is indulni kellene vissza az otthonba…
— Rokkant otthon! Állami Hadirokkant Intézet! Mikor hazaértem, alig bírtam felfogni, hogy miért laknak idegenek a házamban, szüleim házában? A városból nagyközség lett, földeimet államosították, erdőrészemet elvették, szőlőmet tönkretették, bútoraimat, ingóságomat széthordták. De nem csak én jártam így. A bíró úr házába az ávós tiszt költözött. A másik doktor házát a párttitkár kapta meg, az ügyvéd úr házában a vébétitkár lakik, az összes többi, épen maradt házat három-négy család lakja. Ezek különbek az uraknál? Hiszen maga is a versenylovak istállójában él!
— Csendesedjen István! Hiszen maga kastélyban lakhat! — mosolyodott el keserűen az orvos. — Nekem — tudja — kiöntheti a lelkét, de másokkal vigyázni kell!
— Igen, psszt-korszakot élünk a sok besúgó miatt! Hát, igen a kastély. Az valóban gyönyörű hely, és ezt jól is tették, hogy hadirokkantakat szállásoltak oda, de gondolja meg, doktor úr! Század magammal lakom ott. Száz megkeseredett, testben, lélekben rokkant férfi. Bizony, ön sem kívánkozna közéjük!
— Igaza van, de mégiscsak egy otthon. Gondozzák önöket, ruhájuk, ételük megvan. Kérem, nézze el nekem, most már mennem kell! Viszont látásra István bátyám! Úgy gondolom, ha volna kedve egy-egy beszélgetésre, és ha én is otthon vagyok, szívesen látom a „lóistállóban”! Azt is tudja, hogy merre van, hiszen a két telivért is ön gondozta!
— Úgy van, doktor úr! Hanna és Garadna volt a nevük. Hanna és Garadna. Viszont látásra, köszönöm a meghívást!
István lassan elindult az otthon felé, közben maga elé motyogott:
— Hmm! Egész rendes ez az orvos.
A lépteit figyelte. Egy lépés, egy nyikorgó koppanás. Jobb láb, faláb.
István sok, éjszakába nyúló beszélgetésben volt részes ezután. Nem egyedül járt a doktorékhoz, volt ott munkatáborból kikerült tanító, kirúgott pap, bányamérnök, sőt, rendőrparancsnok is. Beszélgettek, szóban ”megváltották a világot”, aztán békésen hazatértek. Ilyenkor mindenki hozott valamit magával. Fél liter bort, tíz deka kekszet, tenyérnyi szalonnát, két kiflit és elindult a „dőzsölés”. Sajnos István nyugdíját az otthon kezelte, így elég kevés jutott az ilyen dolgokra, azonban ott volt az erdő, a természet. Egyszer egy kosár gombával, máskor teli papírzsák szederrel, erdei málnával, csokor szamócával állított be. A család is befogadta. A kislánynak segített az élővilág-leckében, a kisfiúnak fából lovacskát, rókát, őzet, kardot faragott, az egész családnak pedig betlehemest. Egyik nap éppen fűzfa sípot faragtak a kis Gyurival, mikor nagy zsivajra lettek figyelmesek. Az egyik juhász jött véresen az orvoshoz. Mint kiderült, hatalmas vadmacska kandúr ugrott rá az egyik fáról, tépte, karmolta szegény juhász fejét, mellkasát. A férfi az első ijedtségből magához tért és rézkampós botjával rövidesen agyonverte a kandúrt. A nyájat a bojtárra bízta, ő pedig orvoshoz indult és magával vitte a macska tetemét is. A doktor alaposan kifertőtlenítette a sebeket, amit kellett összevarrta, tetanusz injekciót adott, aztán megmérték a kandúrt is. A hossza csaknem egy méter húsz centi volt és több mint kilenc kilót nyomott. Még az idő közben odasereglők között megjelenő állatorvos is alig hitt a szemének. Ritkán látni ezt a rejtőzködő vadat, de ekkorát még a könyvek sem írtak! István és Gyuri elhatározták, hogy körülnéznek a tett színhelyén – ahogy a vadmacska-kaland helyét emlegették.
Másnap hajnalban indultak. István is meglepődött, mikor Gyurit a házuk előtt találta. A kisfiú egy vágtában rohant hozzá:
— István bácsi! Nem tudtam már aludni! Alig vártam István bácsit! Azon gondolkoztam, hogy találunk majd más nyomot is? Megtalálhatjuk a nősténye nyomát? Együtt élnek? Vannak-e kismacskák? A vadmacska kölykére is lehet mondani, hogy cica? Akkor az vadcica?
— Gyurikám! Gyurikám! Nem tudok ilyen gyorsan válaszolni! Hogy mik meg nem fordulnak egy hétéves fejben?
— Már majdnem nyolc, István bácsi!
— Rendben. Akkor halljam az első kérdésedet és légy szíves megvárni a választ! Tehát?
Így ballagtak beszélgetve, pontosabban István ballagott fura járásával, Gyurka pedig, mint kiscsikó az anyját körberohanta, előreszaladt néha, majd hátrálva beszélgetett az öreggel.
Gyurka később úgy emlékezett, itt alapozódott meg minden tudása, természetszeretete.
Egy vasárnapon Gyuri egyedül, vágtázva és sírva rohant be a házba:
— Édesapám! Édesapám! Megölték a folyót! Mindenhol döglött hal!
Mindenki öltözködni kezdett és mire kiértek a Sajóhoz, már jó sokan bámulták a vizet. Valóban, a folyópart tele vergődő, vagy döglött hallal, a víz pedig feketén olajosan hömpölygött bűzös medrében. Istvánt egy tuskón ülve találták. Fejét tenyerébe temetve összeroskadtan. Vállait rázta a hangtalan zokogás. Szólni senki sem tudott.
Csehszlovákiában papírgyár épült, és a feldolgozás során feleslegessé vált kátrányt a Sajóba engedték. A nyereségvágy így pusztítja el a természetet.
Ezután ritkán látták Istvánt. Arca egyre sápadtabb, bőre viaszosabb lett. Egy napon az orvos maga felé fordította fiát:
— Gyurikám! Tudom, hogy értelmes és erős lelkű fiú vagy, de félek, most fájdalmat kell okoznom neked. István bácsi ma hajnalban meghalt. Még tudott neked üzenni. Azt kéri, helyette is figyeld tovább a természetet és vigyázz rá. Közben emlékezz azokra a sétákra, amiket együtt tettetek a Sajó parton és az erdőben.
Ezután magához ölelte a könnymaszatos fiút és simogatni kezdte a hátát, mint kicsi gyerek korában, mikor véletlenül rosszat álmodott és felriadt.
Múltak az évek. Gyuriból Csetneki tanár úr lett, és már ő vitte ki a Sajóhoz a tanítványait. Ezeket a sétákat élvezte tanár és tanítvány is, hiszen nem az iskola zárt osztálytermében szívták a poros levegőt és nem könyvízű magyarázatokat hallgattak. Igaz, „Csetneki” órái többnyire „jó bulik” voltak, mert mindig kitalált valami furcsaságot és nem lehetett nem odafigyelni. A múltkor tanársegéd is vele jött az órára: Muki a vadászgörény. De ez azért más! Itt tényleg a természetről szólhat a biosz óra. Néhány gyereknek már furcsa volt azt hallani, hogy évek hosszú során át meddőn, mocskos-feketén folyt a folyó, hiszen a Sajó parton már újra pezseg az élet, és itt-ott egy-egy szép hal is felveti magát a vízből. Csak mikor medermintát vettek a sekélyebb mederrésznél, ott, ahol épít a folyó, csak akkor látták meg saját szemükkel is azt a ragacsos szurokszerű réteget, amit már jótékonyan takart a friss föveny. Undorral vegyes elképedéssel hallgatták Csetneki tanár úr történetét a gyerekkori látványról, a döglődő, parton vergődő halakról, a sűrű, kátránymocskos vízről.
Tanár úr azonban értett a kedélyek feloldásához is, hazafelé már vidáman, nagy kacagásokkal vonult a szakkör kis társasága.
Csetnekiék előtt idegen rendszámú autó állt. A tanár úr felesége egy férfi elé tett éppen egy csésze gőzölgő kávét. Gyurka első érzése a féltékenység volt, de csak egy pillanatig, míg a kíváncsisága le nem győzte.
— Gyere csak Gyurikám! Már nagyon vártunk! Tőgyes úr szeretne veled beszéli. Ő fogja építeni azt az összeszerelő műhelyt, ami jó pár családnak ad majd kenyeret!
Gyuri bizonytalan mosollyal nyújtotta kézfogásra a kezét:
— Nagyon örülök neki, már hallottam rebesgetni, de nem értem milyen összefüggésbe kerülhetek én egy szerelőműhellyel?
— A műhellyel nem is, de velem igen! — mondta az idegen akcentussal beszélő férfi. — Én Tőgyes Márton vagyok, az ön régi öreg barátjának a fia. Tőgyes István fia, akivel olyan sokat bújták a környező erdőket.
— Értem már! Nagyon örülök! De erről ön honnan tudhat? Hiszen István bácsi haláláig nem kapott hírt önökről?
— Igen. De az én apukám nagyon bízott a gondviselésben és folyamatosan írt nekünk leveleket. Mindent leírt, ami csak történt vele és meghagyta, hogy a Vöröskereszt, ha megtalál bennünket, küldje el ezeket a leveleket. Mikor Ausztráliában éltünk nem találtak minket, hiszen egy ranchon dolgoztunk, egy opálbánya közelében és ezek a helyek elég elhagyatottak. De amint Bécsbe költöztünk, egyszerre megkaptunk mindent. Édesapám kétszáznál több levelet írt nekünk, és amikor újra és újra elolvastam őket egyszerre megtaláltam a hazámat, mert apám úgy írt erről a vidékről, hogy ide kellett költöznöm. Természetesen önt is ismerem egy öregedő felnőtt szemszögéből, akinek nagyon sok szeretetet adott ön, és az ön családja.
Még sokáig beszélgettek, mindketten úgy érezték, régesrégen ismerik egymást.
Gyuri egyszer csak felkelt és egy nagyon régi, megfeketedett nyelű kopott, rozsdás bicskával tért vissza, amit a férfi kezébe adott.
— Ezt az öreg bicskát együtt találtuk István bácsival, mikor vadmacskanyomokat kutattunk az ártéri erdőben. A nyelén még kivehető a monogram: TM István bácsi szerint ez az ön ükapjáé volt, akitől a nevét kapta. Legyen most az öné!
Ballag a Sajó. Ballag medrében kortalanul, ráérősen. Ki tudja hány ilyen történetet hallottak az ártéri fák? De mesélnek, regéket suttognak, mikor a szél a víz tetejét borzolja és hangot ad a lomboknak, hogy ne vesszen minden feledőbe.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.10. @ 16:00 :: Placskó Lajos