A hatalmas folyó, méltóságteljes lassúsággal hömpölygött medrében. Két horgász próbálgatta szerencséjét a kavicsos, néhol füves parton. Serkenő bajuszú, fiatal gyerkőc feltűrt nadrágban ácsorgott a térdig érő, langymeleg vízben. Társa, az idős bácsi kint ücsörgött kicsi sámliján, és faragott bicskával szalonnát falatozott. Kenyeret, hagymát tömött foghíjas szájába, majd lassan, minden szót alaposan megfontolva szólalt meg.
— No eccsém! Menni kéne! — lenyelte a falatot, úgy folytatta. — Vár a bannya!
A suhanc távolabb hajította készségét, úgy válaszolt mintha a vízhez szólna.
— Várjunk még nagyapa! Hisz még semmit sem fogtam az új botommal!
Megrántotta vállát az ősz öreg. Legyintett.
— Nem is fogól! Mit gondósz mér szalonnálok? Meleg a víz, nem járnak a halak!
A fiú ismét tekerte az orsót, a damil szántotta a vizet. A horog szűzies fényében ragyogva emelkedett ki a mélyből. Ismét, mint már annyiszor a nap folyamán, ismét üres volt. A feltűzött kukacok titokzatos módon eltünedeztek róla.
— Megint lezabálta! Nézze öreg! Megint leette!
— Leázott! — mormogott amaz.
Beleköpött a vízbe.
A túlparton fürdőzők sikongattak, nem messze tőlük evező csobbant. Valaki kiabált. — Dobd ide, dobd már ide!
Az öreg megvetőn szólt.
— Turisták, hogy a franc essen belé! Ezeket is itt eszi a rosseb! — lassan, komótosan csomagolta össze a megmaradt ételt. — Most már uccse fogól semmit eccsém! Jer mennyünk!
Aztán, hogy alátámassza mehetnékjét, szétszerelte parton heverő kopott botját, óvatosan tette el a horgot és a féltve őrzött orsót. — Ez a bot lelke — mondogatta unokájának. — A jó orsó a nyitja mindennek. Ha jó a racsli, erős a bot, akkor az ember a Titánikot is kiemeli. Úgy ám!
— Várjunk még nagyapa! Lassan lemegy a nap és beindulnak a potykák! — mondta mintegy könyörgőn a suhanc, közben szemeivel szuggerálta a vizet, történjék már valami.
Az öreg már a biciklire kötözgette fel a felszerelést. Háttal állt a gyereknek, így csak a kiáltását hallotta.
— Megvan! Nézze öreg! Megfogtam!
Megfordult a bátyó. Csak azt látta, hogy unokája küzd a víz alatti szörnnyel. Veszettül hajlik a bot, feszül a zsineg! Elengedte a biciklit, zörögve hullott a földre. Szétgurult a termosz, földre került a maradék kenyér, de ki törődött vele! Ugrott, sietett segíteni a sihedernek, aki keményen állta a sarat a meghajló bot mögött.
— Engeggy neki! Hagy fáraggyon az a dög! Gyerünk Pali! Úúúúgy! Mostan húzzad! Húzzad kifelé! Gyün már!
A fiú kivörösödött arccal fogta a botot, kezelte az orsót és a féket.
— Mindjárt kint van! Segítsen papa!
Amaz merítőhálóval, hosszú nadrágban, cipőben már bent állt a gyerek mellett a vízben, de nem érdekelte. — Hisz a gyerek cápát fogott, bálnát! — lesz miről beszélni, mesélni a korcsmában!
Már majdnem kint volt. Óvatosan tette alá a merítőt. Együtt emelték a víz felszíne fölé. Megállt bennük a szó, elakadt a mozdulat. A hálóból egy ócska, levált talpú, viseltes bakancs nézett velük farkasszemet. Régi gazdája megvasaltatta a sarkát, de a leváló talppal nem volt mit kezdeni. Madzaggal kötötte oda a felső részhez. De, aztán ahogy az a megunt tárgyakkal lenni szokott, kihajították a sokat megélt lábbelit egy fiatalabb, jobb állapotú kedvéért.
Kettejük közül az öreg tért magához hamarabb:
— Ni! Ez csak egy bakkancs! — felnevetett. — No fijam! Most már mehetünk! Fogtá valamit, de rendesen!
A gyerek óvatos léptekkel partra vitte zsákmányát.
— Ne bomój hékás! Dobod el azonnal!
Nemet intett fejével a suhanc. Áhítattal mondta.
— Dehogy dobom! Az új botommal fogtam.
Ezzel a zsákmánynak kijáró tisztelettel beletette a halaknak szánt szákba. Szedelőzködött. Az öreg még mindig a vízben ácsorgott, és valami megbolondult kölökről tartott előadást, csak úgy magának. Nagy nehezen elkészültek, a zsákmány a kormányra került. Lassan elindultak a kitaposott ösvényen. Pali visszanézett a sokat látott folyóra. Békésen, sötétzölden hömpölygött évezredes medrében. Odakiáltott az elől tekerő nagyapjának:
— Holnap kifogom a párját! Mit szól öreg?
— Bolond vagy te gyerek! Oszt minek neked a párja?
Nem válaszolt, taposta a pedált. Arra gondolt, hogy mindenkinek van valahol egy párja. És az a boldogság, ha együtt vannak.
Meghallotta az öreg hangját:
— Nem hallod kölök? Minek neked a párja?
Tekerték tovább a pedálokat, hangosan csupán ennyit mondott:
— Csak! Mer köll!
Legutóbbi módosítás: 2009.07.23. @ 09:12 :: S. Szabó István
