Josef idegesen, gondterhelten ért haza az iskolából. Szülei és egyetlen nővére már az asztalnál ültek — a leves kihűlő félben, hol ez a fiú — arcukon. Belépett az ebédlőbe, illedelmesen köszönt, és elfoglalta állandó helyét testvére mellett.
Apja, a módfelett szigorú házitanító homlokát ráncolta.
— Fiatalúr! Egyszer talán doktor úr! És a kézmosás? Boncolni volt, úgy tudom!
Josef vörösödő arccal ment a fürdőszobába, megnyitotta a csapot. Miután visszaült az asztalhoz, némán kanalazták a levest. Nővére törte meg a csendet.
— Na, mi lesz holnap öcskös?
Letette a kanalat, ismét eszébe jutott a másnapi gyötrődés. Kicsit reszkető hangon mondta.
— Vizsga. Az utolsó vizsga — az utolsót jelentőségteljesen kihangsúlyozta.
Apja megenyhült hangon kérdezte.
— És? Rendben lesz?
A fiú nem válaszolt. Megköszönte az ételt, felsietett szobájába. A délután hátralévő részét tanulással töltötte. Eljött az éjszaka, nehezen jött álom szemére.
Másnap az elsők között ért az egyetemre. A vizsgáztató, apró termetű, zsidó bácsika közölte a hallgatókkal, aki úgy érzi, hogy felkészült, az nyugodtan lépjen be az ajtón. Josef húzta az időt, utolsónak ment be a terembe. A többiek már távoztak, egyedül állt szemben négy komor tekintetű, nagy tudású professzorral.
A kedves, apró, öregúr törte meg a csendet.
— Készült, fiam?
Bólintott. Egy izzadtságcsepp indult el a gerincén, végigfutott a hátán.
Professzora folytatta.
— Fiam! Beszéljen a szívről!
Összeszedte gondolatait, felidézte a tanultakat.
— A szív, professzor úr, a test motorja. Funkciója a vér áramoltatása a testben. Erekkel sűrűn behálózott izomcsomó, mely kamrákból és rekeszekből áll.
A profok bólogattak. Monoton hangon folytatta.
Egyszer csak elakadt… súlyos csend telepedett a helyiségre.
Az öreg sietett segítségére.
— No, Josef! Mit tud még a szív?
— Nem értem a kérdést uram?
— Várjon fiam! Ha meglát egy széplányt, mit csinál a szíve?
Elvörösödött a fiú, halkan mondta.
— Megdobban, professzor úr.
— Úgy van. És még?
— Lángra gyúl.
Hamiskásan mosolygott az öregúr.
— És ha elhagyja az a lány?
Most már kissé oldódott feszültsége, úgy válaszolt.
— Belesajdul uram.
— Jól van Josef, jól van! Na és ha szenvedni lát egy gyermeket vagy egy elesettet, akkor mit csinál a szíve?
— Megfájdul uram, és tele lesz segíteni akarással.
A bizottság tagjai bólogattak, a prof folytatta.
— Látja fiam, nagyon fontos a szív. Talán mindennél fontosabb. Ha sikerülnek a vizsgái, és egyszer orvos lesz, ezt soha ne feledje. Addig nem lesz gond ezen az öreg bolygón, míg a szívünk szív marad. Most pedig elmehet.
Ilyen ideges még sosem volt. Kábultan távozott a teremből. Azt sem tudta, hogy talált haza. Ezt elrontotta — zakatolt agyában —, biztos, hogy elrontotta. Holnap nem avatják doktorrá, mert ezt eltolta! Egész éjjel nem aludt, álmatlanul forgolódott, teljesen leizzadt reggelre.
Fejfájással, gyomorgörccsel kelt ki az ágyból. Megivott egy szakajtó kávét, lezuhanyozott, felöltözött. Egyedül volt a házban, a többiek már előrementek az avatási ceremóniára. Állt a tükör előtt és a fejét fogta. — Micsoda szégyen, micsoda szégyen! Odamegy, és őt nem avatják! Érzi, hogy eltolta, veszettül eltolta!
Utolsóként ért a terembe. A dékán befejezte ünnepi beszédét, sorban szólította a friss diplomásokat.
— Renate Bauer!
A barna, szemüveges lány magabiztos léptekkel ment ki.
— Doktorrá fogadom!
— Otto Kraus…, Leo Keller… Eva Goldsmith..
Egyre távolabbról hallotta a bűvös két szót: Doktorrá fogadom!
Dobolt a halántéka, monoton hangon ismételgette magában. Én jövök, nekem kell jönnöm! Az Isten szerelmére, mondjátok már!
Összefolytak a hangok, ájulás környékezte.
Egyszer csak felszállt a köd, tisztán, érthetően hallotta szeretett professzora hangját.
— Josef Mengele! Doktorrá fogadom!
Legutóbbi módosítás: 2009.07.25. @ 09:22 :: S. Szabó István
