Csendben mentek egymás mellet. Már messziről lerítt róluk, hogy veszekedtek. A férfi megtorpant.
— Most mi van? Nem jössz? — kérdezte az asszony, és a táskájában kotorászott.
— Az anyád! Megint az anyád! — dohogta a férfi, és idegesen cigarettára gyújtott.
— Ne bántsd a mamát! Ő se bánt téged! — mondta az asszony, és elindult a járdán. Férje, csendben követte. A stadion mellett jártak. A férfi felnézett a jól ismert lelátóra. Odabentről hangfoszlányokat hozott feléjük a szél. — Edzés van — mondta az ember csak úgy, magának.
— Gyerünk, vár a mama! — fordult hátra az asszony, és sietve intett urának. Az megint megtorpant. — Most mi van megintő — kérdezte türelmetlenül a feleség.
— Bemegyünk? — kérdezte a férfi bátortalanul.
— Hová? — nézett rá a nő, mintha nem tudná, hogy hová.
— Edzés van — bökött ujjával az ember a pálya felé.
— Éső — szaladt fel az asszony szemöldöke a homlokára.
— Itt edz a Császár! — suttogta áhítattal a férfi, és szemeit az ég felé emelte.
— Kicsoda? A Ferencz Jóska? — kérdezte a nő tettetett csodálkozással.
— Jaj, de dilettáns vagy! — dohogta a férfi. — Itt edz a Pudva kettő — tette még hozzá, és tétován ácsingózott a kapu előtt.
— Az meg ki a fene? — cukkolta őt tovább a nő. Imádta idegelni a párját. Tudta ő, persze, hogy tudta, kicsoda az a Pudva, vagy „hogyishíják”! De szerette, istentelenül szerette, amikor az ő ura pukkadozik.
— Na, bemegyünk? — hallotta megint a férfi hangját.
— Nincs is mérkőzés! — mondta flegmán az asszony, és tovább indult a villamos megálló felé.
— Állj már meg, Margit! — kiáltott utána a férje. — Csak látni szeretném az edzést.
— Én meg utálom az edzést! — így az asszony. — Sőt! Továbbmegyek! Én a meccset is utálom! — tette még hozzá, és nyomatékosítva a dolgot, dobbantott egyet körömcipős lábával.
— Na, anyukám! — vált könyörgőre a férfi hangja. — Csak egy félórácskát…
— És a mama? Tudod jól, hogy vár a mama! — mondta határozottan az asszony, de nem lépett tovább, mert tudta, hogy engedni fog.
— Rendben! Ha most bemegyünk félórára — hadarta egy szuszra a férfi —, akkor anyádnál leszünk két órát.
— Hármat! — mondta határozottan az asszony.
— Az sok! — mondta a férfi.
— Akkor nincs edzés — felelte könyörtelenül a feleség, és továbbindult.
— Jó, jó, jó! — egyezett bele az ember, és máris besietett a kapun. Az asszony lassan követte.
— Három óra! Ugye? — kérdezte.
A férfi nem szólt. Odabent kétkapuztak a játékosok. Az edző melegítőben, szájában síppal kísérte a játékot.
— Ott van! Látod? — mutatott a férfi az egyik játékosra.
— Kicsoda? — kérdezte a felesége.
— A Császár! — mondta a férfi olyan áhítattal, mint a japánok, amikor uralkodójukat emlegetik.
— Nekem ugyanolyan csámpás, mint a többi! — rántotta meg vállait az asszony.
A férje egyből lepisszegte.
— Pszt! Ilyet ne mondj! Ő a legjobb! — még jó tíz percig folyt az edzés, aztán a játékosok lassan a kijáró felé szállingóztak. A férfi finom mozdulattal, könyökével lökte meg a feleségét.
— Nézd! Itt a Mágus!
— Kicsoda? A Merlini? — nézett körül izgatottan az asszony, mert nagyon szerette a bűvészeket. Mindig tátott szájjal nézte a különböző trükköket, és egyszerűen nem tudta elképzelni, „hogyan csinálják azokat”.
— Milyen Merlini, te szerencsétlen? — hördült fel a férfi, mint akit szíven lőttek. — Patyi bácsi, a Ciklámenek edzője, ő a Mágus! Ott van, nézd!
Patyi bácsi a pálya szélén ácsingózott. Amikor a császár elhaladt mellette, akkor valamit odaszólt neki. Pudva kettő visszaszólt, majd a kapu mögé szaladt. Sietve bújt bele melegítőjébe.
— Gyere csak, szívem! — mondta a férfi. Belekarolt asszonyába, és maga után húzta.
— Mi van? Hova viszel? — kérdezte ijedten az asszony, de hagyta, hogy a párja vezesse.
— Itt valami készül! — hadarta a férfi. Kis idő múlva nem messze álltak a Mágustól és a Császártól.
— Na fiam, megfogtad az Isten lábát! — mondta a Mester a játékosnak. — A kőbányai Ciklámen Flaska érdeklődik irántad! Jó lóvé, nagy pénz!
— Mit kell csinálni, Guszti bácsi? — kérdezte a játékos, és kiköpött a földre.
— Mit kellene, édes fiam? Focizni kell.
— Mikor? — kérdezte a Császár, és leült a padra. Sok volt az egy órás edzés.
— Hogyhogy mikor? — csodálkozott a Mágus. — Minden hét végén, édes fiam! Amikor mérkőzés van.
— Esőben is? — kérdezte ijedten a csodacsatár.
— Persze! Esőben, sárban, napsütésben.
— Huhú, Guszti bácsi, huhú! — csóválta a fejét, Pudva kettő. — Az nagyon „megdrágíja”!
— A lóvé nem számít, drága fiam! Van pénz, van lóvé! Fizetés, meccspénz, prémcsi, lakás, kocsi, nyaraló! — hadarta egyszuszra a Mágus, és átölelte a játékos vállát. — Neked fiam, semmi más dolgod nincs, mint bombagólokat lőni. Aztán mehetsz a kasszához.
— Huhú, Guszti bácsi, huhú! — huhogta megint a Császár. — Gólt kell rúgni?
— Lőttél már gólt, édes fiam, nem? — kérdezte a Mágus.
— Persze — bólogatott a Császár. — Lőttem. Tavasszal lesz öt éve. De az nagyon szép volt.
— Csak nem azt akarod ezzel mondani — vágott közbe a Mágus —, hogy azóta nem lőttél gólt?
— De. De a kapufát bármikor eltalálom — felelte büszkén a játékos, és úgy nézett széjjel, mint egy igazi Császár.
— Na, fiam! — mondta a mester. — Akkor felejtsd el a kocsit és a nyaralót. Kapsz havi kétszázezret, meg a prémcsit. Aztán ha megy a foci, akkor majd kapod a többit is. Ezt hívják motivációnak.
— Ezt meg, ugye tudja, hogy minek hívják, Guszti bácsi? — kérdezte a Császár, és alkarból beintett az edzőnek. — Maradok inkább a Lipótvárosban! Megvan a havi százötvenezrem, kocsim, prémcsim, lakásom. És nem kell megszakadnom! Na csók, Guszti bácsi, megyek, mert várnak a haverok a krimóban! — ezzel sarkon fordult, és eltűnt a játékoskijáróban. A Mágus zsebre vágta kezeit, és fejét csóválva elindult kifelé a stadionból.
— Na, megyünk? — kérdezte a feleség.
— Láttad ezt, anyukám, láttad? — kérdezte az ura lelkesen, földbegyökerezett lábakkal.
— Mit? — kérdezte az asszony.
— Ezt, ezt a csodálatos embertő
— Kit? — kérdezte csodálkozva az asszony.
— A Császárt! — mondta a férfi, ha lehet, még nagyobb áhítattal, mint eddig. — Ezt hívom én, drága életem, Lipótszívnek!
— Milyen szívnek? Te tiszta hülye vagy? Hát nem láttad, nem hallottad? — kérdezte értetlenül a nő. — Ez egy lusta disznó! Még focizni is lusta! Még hogy Lipótszív!
— Nem! Tévedsz! Ő Pudva kettő, a Császár! — mondta a férj határozottan, és elindult a villamos megálló felé. Csendben mentek egy darabig.
— Nemsokára kezdődik a világbajnokság — mondta a férfi az orra alatt.
— És? — kérdezte a nő.
— Szeretném nézni — sóhajtotta az ember. — Kedvesem — tette még hozzá, és belekarolt a feleségébe.
— Ha anyuka nálunk lehet — mondta a feltételt az asszony.
— Meddig? — kérdezte a férfi, de sejtette a választ.
— Amíg tart a VB — felelte a nő.
Tovább bandukoltak, a férfi magában gondolkozott. Hirtelen szólalt meg. Hangosan, indulatosan, mintha ezzel akarná befolyásolni asszonyát.
— Akkor az enyém a belső szoba, és a hűtő baloldala, a sörnek.
— Ha anyuka nálunk lehet — mondta csendesen az asszony. — És ha Jucika is néha feljöhet — tette még hozzá.
— Az a dög? — kérdezte elkeseredetten a férfi, mert nagyon utálta felesége barátnőjét.
— Az — bólintott a nő.
— Ez zsarolás! — suttogta maga elé a férfi.
— Nem fiacskám, ez üzlet — mondta a nő határozottan.
Némán mentek egy darabig.
— Mit bánom én! Csinálj, amit akarsz! — sóhajtotta a férfi, és lelki szemeivel hatalmas mérkőzések, nagy góljait látta.
— Ez most komoly? — kérdezte a nő, és a férjére nézett, vajon komolyan beszél-e?
— Aha — dünnyögte az, és visszafordult az imádott pálya felé. A szentély már beleveszett a kora esti alkonyatba, csak a stadion előtti zászlók integettek a szélben.
— Szeretlek! — bújt hozzá az asszony.
A férfi átölelte, megcsókolta.
— Én is szeretlek, szívem! — súgta kedvese fülébe, és a szemerkélő esőben, kéz a kézben igyekeztek anyukához.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.17. @ 06:00 :: S. Szabó István
