A férfi késésben volt. Sietve kapta magára kabátját, futtában itta meg kávéját, gyors csókot lehelt asszonya homlokára, és behúzta maga mögött az ajtót. Türelmetlenül toporogva várta a rozoga liftet. Szomszédja érkezett mellé.
— Jó reggelt! — köszönt a férfi.
A szomszéd halkan morgott fogai közt. — Jó reggelt!
Némán álltak. Hiába laktak már több éve egymás szomszédságában, nem ismerték egymást, még életükben két szót a köszönésen kívül nem váltottak. Ez a panelházak előnye, szokta volt mondani a férfi. Egy ekkora ház, többszáz lakó, és nyugodtan meghalhatsz úgy, hogy a kutya észre nem veszi.
Még mindig álltak, várták azt a nyavalyás liftet. A szomszéd törte meg a csendet.
— Látta?
— Persze, láttam — mondta a férfi, és arra gondolt, most már biztos, hogy elkésik.
— És mit szól?
— Elképesztő! — válaszolta nem sok meggyőződéssel.
— Én sejtettem — mondta a szomszéd sokat sejtetőn, és kacsintott egyet.
— Na, ne! — hitetlenkedett a férfi, és arra gondolt, mi a szart kacsingat ez meg kora reggel.
— Mondtam is az asszonynak — suttogta bizalmasan a szomszéd, és fejével lakása felé intett, mintha ott állna kövér, ápolatlan felesége.
— És ő? — kérdezte kevés érdeklődéssel hangjában.
— Szerinte képtelenség.
— És mégis…
— Na, most szóljon hozzá! — vált fontoskodóvá a szomszéd hangja, a férfi meg arra gondolt, tuti, hogy elromlott a lift.
— Nem tudok — felelte halkan.
— Hát ez az! — csattant fel a hang, ő meg ijedten rándult össze. — Persze, maga könnyen van! — mondta a szomszéd, és gúnyosan vigyorgott.
— Gondolja?
— Hallottam — vált bizalmassá a szomszéd hangja.
— Kitől?
— Beszélik. Tudja, az emberek beszélnek.
— Mit beszélnek? — kérdezte a férfi csodálkozva.
— Ezt-azt.
— És maga elhiszi?
— Nem tudom.
— Hülyeség — legyintet a férfi.
— Gondolja? — kérdezte a szomszéd, és az a kis gúny megint ott rezgett a levegőben.
— Maga szerint? — provokálta őt a férfi.
— Nem tudom — mondta a szomszéd, és látszott rajta, nem mond igazat.
— Tudja, csak nem mondja. Igaz?
— Mondom, hogy nem!
— Én nem úgy hallottam — jegyezte meg a férfi csendesen.
— Akkor kérdezze meg attól! — vált idegessé a szomszéd hangja.
— Kitől? — kérdezte a férfi, és élvezte a hülye helyzetet.
— Tudja azt maga! — vágta rá indulatosan a szomszéd, és türelmetlenül megkocogtatta a liftajtót.
— Na, ne szórakozzon! — mondta most már a férfi is indulatosan.
— Tehát? — vált higgadttá a szomszéd hangja.
— Nincs tehát! — felelte a férfi morcosan.
— Nincs?
— Kötözködik velem?
— Maga kezdte!
— Na, elég ebből! Jó napot! — kiabálta a férfi, sarkon fordult és leviharzott lépcsőn.
— Jó napot! — szállt utána a szomszéd gúnyos köszönése.
Végre megjött a lift, melyet a tizedikre költöző család tartott fogva. A szomszéd felvette kalapját, napszemüvegét, nyaka köré tekerte vastag sálját. Alig látszott ki az arca. Természetesen később ért le a földszintre, mint a férfi, aki épp kocsijának zárjával bajlódott.
— Jó napot! — kiáltott rá a szomszéd.
— Jó napot! — kiáltott rá a férfi barátságosan. Nem ismerte fel, hisz itt a panelrengetegben mindenki egyforma. Kalap, kabát, aktatáska, műbőr cipő. A nőkön műszőr, esetleg szövetkabát, szatyor, az idősebbjénél szobacirkáló, cukorbeteg tacskó. — Hideg van!
— Hideg bizony! Tényleg látta?
— Nem! — felelte a férfi, beült a kocsijába és elviharzott.
— Hazug disznó! — sziszegte fogai közt, és elindult a buszmegálló felé.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.27. @ 08:35 :: S. Szabó István
