A frissen húzott ágynemű minden mozdulatára fehéren suhogott. Nagy barna szemét körbe járatta a szobán. Amit a tekintete befogott, ott semmi nem változott hetek óta.
Szekrény, cserépkályha, asztal, székek, s a nagy, keretes tükör.
Láttára ösztönösen végigsimította hófehér haját. Már csak erre volt ereje. Nem is emlékezett hirtelen, mióta fekszik itt, csak gyöngeséget érzett, elfáradt. Belefáradt az életébe.
Sorra vonultak előtte a képek. Gyermekévei. Ezek szépek voltak, közel a természethez. Évszakok váltásával minden megtörtént, ami földet művelő emberekkel, azok gyerekeivel szokott. Bújócskák testvéreivel, futások eső elől a széles rónán. Aratás után a széna illata, búzaszemek pergése. Szinte érezte az őszi gyümölcsök édes ízét.
Ifjúsága nem volt az a felhőtlen. Megnézte redőzött kezét. Szinte érezte a szerszámok nyelének simaságát.
Két házasságot tudott felidézni. Az első olyan három napig tartó névházasság volt. A férje bosszúból nősült. Otthagyta. Abban az időben, az 1900-as évek elején ez szégyen volt. Hazamenekült. Befogadták a szülei.
Azt mondták mások, nagyon szép lány volt. Most kicsit simultak a nevetőráncok, ahogy emlékezett. Olyan furcsa, hogy ilyen redői vannak, pedig nem sokat nevetett életében. Kacagás? Nem volt szokásban.
Második házassága is elmúlt. Gyerekek.
Lassan felemelte a kezét, tiszta volt, megnyugodott. Igen, egy lánya és egy fia született.
A ház, amelynek szobáját már ritkán hagyja el, még az övé, majd… fia örökli. Kész a végrendelet.
A fiókos szekrényre nézett. Már elkészítette ruháját is, azt az utolsót. Ráhelyezte a rózsafűzért, amíg tehette.
Mélyen vallásos volt, most mégis nyugtalanította valami.
Útra készült. Mit vihetne magával?
Az emlékeit…
Eszébe jutott az első világháború. Egyedül maradt két gyermekével. Milyen hideg, havas tél volt, még éltek a szülei, segítettek.
Végigcsúsztatja a kezét a paplanhuzaton, mint aki kapaszkodót keres, az életbe. Még nem mehet el…
Valakit vár. Nincs itthon az unokája, Pestre utazott. Majd este, akkor…Meg kell várni.
— Hány óra van? — kérdezi.
— Két óra — mondja a fia.
Gyakran kérdezi az időt.
Idők, évek, életek…
Mennyit izgult, hogy a gyerekeiből valaki legyen, több mint ő. Aztán unokák – kettő.
Most a lányt várja, akinek olyan sok mesét mondott, történeteket az életéről.
Élet? Mi lesz utána? Valami várja ott… Ez olyan érzés… csak érzés…
Lassan alkonyodik, csendben beszélget a fiával, múltat idéznek.
Hirtelen összekeverednek a képek, már nem látja tisztán, amit mondani szeretne, a szoba is olyan furán billeg előtte.
— Hány óra? — ezt még sikerül megkérdeznie, s a legfontosabbat is. — Megjött?
A fia hangját hallja, olyan távoli.
— Igen!
— Akkor jó! — gondolja, de már nincs ereje kimondani, csak sóhajt. Az utolsót…
Legutóbbi módosítás: 2009.07.24. @ 17:37 :: Sonkoly Éva
