Sonkoly Éva : Boglárkák

Nyomtatás

Sietősen kelt ma a nap. Sugarai belestek a sötétítő függöny résein.

Pedig ma is csak annyi dolgom van, mint más pénteki napokon — gondolta Bori néni, s lassan ébredezett.

Tekintete az asztalra tévedt. Még frissnek tűnő virágcsokor pompázott a reggeli melegben. Boglárkák.

Vajon meddig élnek? — töprengett Bori néni. Vizet cserélt rajtuk. Nemrég olvasta valahol, hogy ezek a gyerekek virágai.

Miért is? — arra már nem emlékezett, de olvasás után a piacon vette a csokrot. Unokáira gondolt. Egy lány, és egy fiú. Ritkán látja őket. Most olyan, mintha itt lennének.

Végignéz a lakáson. Hol is lehetnének? Két szoba, összkomfortos panelben? Alig jut hely annak is, ami a legfontosabb.

Azért a gyerekeknek mindig van hely — gondolja.

Bori néni tanít év közben. Most megkérték, hogy segítsen Tamáskának. Régi ismerős kisfia. Kora délelőtt jön, amikor még nincs olyan meleg.

Amíg készülődik, Tamáska problémája mellett eszébe jut az unokája, a fiú. Itt lakik a városban. Mikor is látta? Talán három hete. Azelőtt? Húsvétkor. Dolgoznak a szülei. Hétvégén?

Akkor pihennek! — könyökölt Bori néni az íróasztalára. — Meg fürdenek a medencében, otthon.

— Téged nem hívnak? — kérdezte egyszer egy kolléganője.

— Dehogynem! — mondta sietve.

— De tudod, akkor én elfoglalt voltam, megértették — füllentette büszkén.

Élik az életüket — gondolta azóta.

Ránézett a telefonjára.

A fiam! — örült meg hirtelen. Aztán elmúlt az öröme.

— Sajnos, a hét végén nem tudunk menni! — hallotta kihangosítva, olyan egyszerűen.

— Ugye nem haragszol, anya? — kérdezte a fia. — Tudod, hónap vége van, benzinköltség… — folytatta volna még.

— Nem, dehogy! — válaszolta Bori néni sietve, és elnézést kért, mert csengetett a mindig vidám Tamáska édesanyja.

Segítek neki! — hessegette el a szomorú gondolatokat.

Amikor végeztek, Tamáska a kisasztalra nézett.

— Jaj, de szép virágok! — csodálkozott nagy szemekkel. — Mi a nevük, Bori néni? — kérdezte a kisfiú.

— Boglárka. Olyan gyerekvirág — mentegetőzött Bori néni.

Közben jöttek is Tamáskáért. Eljött a kishúga is, ő is a virágokat nézte.

Bori néni kivett a vázából két szálat, s nekik adta. Megsimogatta selymes kis hajukat.

— Megköszöntétek? — kérdezte édesanyjuk.

— Persze! — mondta Bori néni. 

Aztán leült, s érezte még hosszan a tenyerén a kis hajszálak érintését.