Sonkoly Éva : Végre megtaláltam!

Nyomtatás

    — Mit vesztettél el? — kérdeztem. Annyira örült, gondoltam, valami fontos dolog lehet.

    Messzenéző szemekkel tekintett a liftgombok fölé, fel a mennyezetre.

   — Őt, érted? — megrázta vállamra akasztott táskámat.

   — Kit? — értetlenkedtem. Közben a földszintre értünk.

   — Van időd? — villant rám a szeme.

   — Nyári szünet van, tudod. Ráérek, csak vásárolni indultam pár apróságot.

   — Az ráér, gyere, itt megiszunk egy kávét, s mindent elmondok!

   Úgy pörgött, láthatóan, hogy féltem, kárt tesz benne a kávé, de nem. Ahogy leültünk, már csak ábrándos szép szemét fátyolozta valami belső sugárzás.

   — Szóval — sürgettem —, ki veszett el, mi veszett el?

   —  Ó, ne! Ez más… — majd végigmért, mint aki keres valami hibát.

   — Találkoztál már az igazival, tudod, a nagy ő? — várakozva nézett, mit nézett, nem is tudom. A vesémbe akart látni, vagy a szívembe?

   — Párszor már szembejött — bólogattam megértően —, de aztán kiderült, hogy csak az alteregója.

   — Látod? — nézett meggyőzően. — Mert azt hiszed te is, hogy csak úgy belebotlasz.

   Nem árultam el neki, hogy én már nem nagyon hiszek semmit ebben az ügyben.

   —  Mesélj! — kértem. Kíváncsivá tett. Régen ismerem, több éve elvált. A férje talált valami pénzes főnyereményt, akivel elment világot látni. Igaz, idősebb volt, de nem érdekelte. — Legalább valameddig jól élek! — mondta egyszer.

   — Ismerhetem? — kérdeztem.

   — Ó, dehogy, még én is alig — mosolygott szemérmesen.

   — Akkor honnan tudod, hogy ő?

   — Tudom, és kész! Tudod te, milyen az a megérzés? — kérdezett.

   — Amit te érzel, azt látom, a józan eszem meg mást mond — válaszoltam.

   — Anyám is ezzel a józanész dumával jött. Most figyelj! Hiszel te a véletlenben? — fürkészve nézett.

   — Hogyne! Tudod, tegnap véletlen, hogy eláztam a viharban — kezdtem, mert nem akartam komolyan venni, meg az idő is múlt.

   — A neten ismertem meg! — súgta. Mintha az üres presszóban valaki hallaná.

   — Fél évig leveleztünk. Egy társkereső rovatban találtunk egymásra. Tudod, milyen szép leveleket tud írni?

   — Írni sok mindent lehet, vigyázz… — kezdtem volna az intelmeket, de meg se hallotta.

   — Már mindent tudunk egymásról, kitalálja a gondolataimat…

   — Állj, állj! — kértem. — Azt nem nehéz. Te is egyedül vagy, ő is, mit akarhatnátok, ha nem egymást.

   — Ne ragadj le! Nem erre gondolok — intett le.

   Ábrándos hajsimítás után megtudom, hogy vannak közös olvasmányaik. Erről beszélgetnek is. Na, ez már valami, kezdek figyelni. Hátha tud valamit, amit én nem.

   — Találkoztatok? — érdeklődtem.

   — Még nem, de a jövő héten azt ígérte, eljön.

   — Fényképet csak cseréltetek? — reménykedtem.

   — Hát — kicsit zavarba jön —, az olyan tudod… Már ki is nagyítottam, de akkor meg felismerhetetlen. De a lelke, a gondolatai… Ha tudnád! — erősködik.

   — Tudom, mindig így indul minden nagy románc. Hol élsz te? — kérdezem.

   — Ne rontsd el a kedvem! — kérte szépen.

— Nem, dehogy! Kívánom, hogy sikerüljön.

Végül is miért ne? — gondolkodtam. Először mindenki idegen.

   — Tudod mit? A jövő héten, ha találkoztok, hívj fel, kíváncsi leszek — javasoltam.

   Elmúlt egy hét. Pokoli meleg délután megcsörren a telefon. Fakó hangon megszólal valaki.

   — Tudod, megígértem, hogy hívlak, ha… Gyere le, a presszóban várlak!

   Hát ez nem valami fényes kezdet. Cola mellett üldögél, de nem szomorú, olyan komoly arccal vár.

   — Mi történt? — kérdezem.

   — Ő az igazi! — mondja csendesen.

   — Akkor mi ez a gyászos hangulat? — érdeklődöm.

   — Mondtam a múltkor, hogy beleszerettem?

   — Nem kellett azt mondani, láttam — válaszoltam. — Csalódtál? — kérdezem.

   — Tudod, azt írta, magas, barna hajú, sportos. Én meg elképzeltem, hogy ruganyos léptekkel jön felém a magas sportos… egy fenét! Akkora, mint én, a haja sötétszőke, kicsit pocakos, no csak épphogy… — elhallgat.

   Táskájában keresgél. Zsebkendőt vesz elő, megtörli a szemét.

   — Ne sírj! — mondom vigasztalóan.

   — Már hogyne sírnék!

   — Rosszul esett? — kérdezem részvéttel.

   — Kicsit! — szepegi.

   — Akkor most mi lesz? — érdeklődöm.

   — Mi lenne? — néz rám ártatlan őzike szemekkel — mondtam már, hogy szeretem, nem?

   — De… — kezdeném.

   — Az semmi, hogy nem olyan, ahogy mondta. Hát nem érted? Ő az, akit kerestem, olyan kedves, figyelmes. A lelke, meg az enyém, együtt…

   — Értelek! — mondtam sóhajtva. Pedig nem értettem, miért sír. Csalódott, vagy boldog?