Ott ül a padon. Vár. Talán évek óta, de lehet, hogy csak egy perce gubbaszt. Apró köröket rajzol az ujjaival a homokba. Esetlen mozgással próbál valami furcsa formát kihozni belőle, de félúton mindig elrontja.
– Még nincs itt az idő – sóhajt egy nagyot.
Így hát újra és újra belekezd a rajzba. Körbenéz. Eszébe jutnak a tegnapok. Az a sok-sok tegnap, melyből több év lett, majd évtized, amit maga mögött hagyott.
De mintha nem változott volna semmi. A pad ugyanúgy pirosra festve. A szobrok, úgy mint akkor, és annál is régebben, merev, fegyelmezett katonákként állnak vele szemben. A templom harangjai ugyanazzal a mélyülő hanggal kondulnak bele minden órában a világba. Talán csak a platánfák változtak. Ahogy felnéz rájuk, szinte már az eget karcolják. Hányszor ült itt, pont ezen a padon, és hányszor kereste a fák közt a lecsorgó napfényt…
Most is, ahogy nézi a zöld leveleket, a nap egy pillanat alatt aranyszínűvé varázsolja. Számára minden nap egy megélt, egy átélt csoda. Pedig nem volt mindig így.
Fáradhatatlanul ment, és kereste otthonát. Látott száz halált, és hallott ezer mennydörgést, de túlélt sok háborút. Feküdt a lövészárok szélén, de ült aranyveretes hintón is. Imádkozott halottas ágy mellett, és két karjával üvöltve ölelt át hűvös sírokat.
Melegedett tapasztott kemence zugában, és nyújtózkodott perzsaszőnyegen, gazdagon díszített kandalló lángja előtt.
Becézték, becézett. Üldözték, nem félt. Könyörögtek érte, visszatért. Ellökték, elindult más utak felé. Soha nem adta fel, hisz mindig volt miért, és mindig volt kiért. Ilyenkor felsebzett lelkéből a felejtés szivárgott, s többé nem gondolt az ott bolyongó nappalokra, s a könnyáztatta éjszakákra. Meg kellett neki is tanulnia a felejtést, és meg kellett tanulnia tagadni is. Olyankor meghalt egy kicsit, egy sóhajtásnyira, de a felkelő nap új, tiszta utat mutatott. Hosszú órákig bizonygatta magának, hogy az önzőségből nem lehetnek szárnyak, csak bilincsek, a ragaszkodásból nem nyílhatnak ablakok, csak rácsok, és vakablakok. Ezért még napkelte előtt indulnia kellett, hogy a hajnal könnye mossa tisztára a háta mögött hagyott utat, emlékeket.
Bejárta a világ ezer csodáját. Kapaszkodott hegynek felfele, mert tudta, a hegy mögött alvó völgyben várja az otthona. Ringatott bölcsőt, keresztet szorított térdepelve oltárok előtt, és fájón zokogott templom lépcsőjén kucorogva. Bűnbe esett, és volt, hogy vétkezett, hisz neki soha nem voltak írott játékszabályai. Egy dolga volt, elindulni, menni, maradni, megtartani.
Ismerte az Édent, ujjaival már megérintette a mennyek kapuját is, és ropta a táncot hajnalig a pokol tornácán. Utazott vonaton sok éjszakát, gyalogolt olvadó nyári kánikulában az aszfaltos úton étlen-szomjan, hisz tudta, amerre viszi lába, ott van az ő otthona, egészen a délibábos horizontig.
Állt az éjszaka alatt, millió csillaghullás rajzolt fényeket az arcára, és széttárta karjait, hogy elérje a feketében hullámzó eget.
Ült már mólón, hold ölelte csend vette körül, és a folyó némán kifeszült alatta, mint egy tükör. Nem mert soha belenézni, félt a mélységes mélytől, félt a meg nem álmodott álmoktól, a névtelen, vak világtól, a beteljesületlen érzésektől, vágyaktól. Félt, hogy meglátja benne önmagát, és onnantól kezdve csak azt az egy pillanatot keresi, azt az egy érzést kutatja, azt az egy kottányi szívdobbanást akarja csak hallani.
És most újra megérkezett. Nem hívta senki, de érzi itt a helye.
Vár. Nem tudja kire, nem tudja miért, már azt is elfelejtette milyen évet ír a naptár. Csak van. Mert lennie kell. Nem hisz már a véletlenekben. Az idő néha játszik vele, elküldi, visszahívja. A felhők most úgy masíroznak felette a kékké festett égen, mint a pergő percek a homokórában.
Szemben a padon egy lány ül. Barna tincseit a nyáresti szél a homlokába kócolja. Nem néz fel, kezében egy levél. Vár valakit. Amikor hetet kondul a nagy templom harangja, felnéz. A platánsor hűvösében egy fiú sétál.
Már tudja, miért kellett újra idejönnie. Feláll a padról. A lány felé indul. Ahogy közelebb ér hozzá, érzi, hallja, a lány szíve egyre hangosabban szól.
Ott áll vele szemben. Keresi a tekintetét. Nehezen szólal meg, pedig nagyon sokszor került ilyen helyzetbe, de azt is tudta, hogy nincs két egyforma pillanat, tekintet, érzés, találkozás. A lány mélykék szemeiben a várakozás összes csodálata egy idő után könnyként csordul le az arcán.
– Rám vártál? Itt vagyok – kezét az arca felé nyújtja, hogy könnyeit letörölgetve megsimogassa. Se fénye, se árnyéka, mégis többet tud bárkinél a világról, az ölelésekről, a vágyakról, lopott csókokról, a fájdalmas búcsúzásokról.
A lány nem szól, csak nézi az öreg fákat, ahogy az útra hajolnak fáradtan az alkonyat rőt vásznán lebukó nappal együtt.
Egy pillanatra megrezzen. Mintha szólt volna hozzá valaki, mintha a szél nem csak a haját kócolná, hanem az arcát szelíden két kezébe venné. De senkit nem lát, csak a fiút, ahogy a park kútjához hajol, megmossa az arcát, közben rámosolyog.
A lány visszamosolyog, s felnéz az égre. A platán levelei aranyból vörössé változnak. Különös, áttetsző fénnyé roppan a csend, majd lassan szétkúszik a parkban a lány és a fiú közt.
A Szerelem elindul. Megáll, és a lányt követi a szemével, akinek a sziluettje a fiú mellett lassan eltűnik a park nagy fái közt. Tudja, hogy jó helyen volt, jó időben. A porba rajzolt szív apró homokszemeit a szél felkapja, és viszi messze, álmokon át, és azokon is túl… Kezeit az ég felé tartja, hisz újra könnyű, mint egy álom. Szemét lehunyja, hogy teljességgel kitárulkozva felszívja a nyugvó nap, hogy a hajnal ölében egy szárnycsapással újra szülessen a világnak, a mának, egy szívdobbanásnak…
Legutóbbi módosítás: 2009.07.05. @ 06:31 :: Szilágyi Hajni - Lumen
