Elloptad árva tenyeremből csendem,
pedig én úgy szorítottam, Istenem,
mintha szíved tartottam volna,
de két sóhaj közt meghalt a hajnal.
Vadszőlő indái karcolják arcom,
testemre kúszik a sötétség ruhája,
kitakar, betakar a zajongó álom,
az éj lassan lehull a nyári fákról,
a hold szilánkokra törik szét.
Tompa fényű hajnalok ébresztenek.
A szél megmosdat,
szívembe vési éjek titkait a reggel,
álmokat, csillagzuhanásokat
rajzol a csendfényű burokba,
velem lélegzik újra a félelem.
Kezem bilincsben, rajtam a keresztem,
hitetlen imákat hajít lábam elé a jelen,
hegynek fel, völgybe le, fekve, állva,
oltár előtt térdepelve néma szájjal
a szótlanság lassan eltemet.
Borostyán takarta árnyékomra zuhanok,
kapj el, kérlek, nyiss ajtót, ablakot.
Tartsd nyitott tenyered felém,
feszítsd szét ujjaid, mintha szárnyam lennél.
Magasból jöttem egykor,
de szárnyaim már nem bírják a messzeséget,
a felettem kúszó felhőkből
leszakadt az idő utolsó rojtja,
mindenen túl, és még annyira innen,
szétcsúszik a közel és távol,
közte nagyokat lélegzik a nincsen.
Itt állok a hangártestű világ közepén,
lábam alatt sínpárok futnak össze majd szét,
hajamba kap, tép, szakít a múlt,
lassan elfogy az ég, elfogy az út.
Ostoba játéka ez a csupasz időnek,
pupillám meredek meder,
nap fénye törik csorbulva szélein.
Elfáradtam, fészket rak mellettem az alkony,
vállamba kapaszkodnak ujjai.
Istenem még nem mehetsz, várj,
ha elfordulsz, és viszed,
támaszom, keresztem,
hogy fogok csended alá merülni,
ha arctalan révészt játszva,
ladikodban igaz hitem is elviszed.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.11. @ 13:25 :: Szilágyi Hajni - Lumen
