Valami dobol testemen,
szótlan játékot játszik velem.
Nem enged, rám tapad,
csüng rajtam,
mint hajnal karcos ágain
a vöröslő nap.
Eltakar, betemet,
reccsen bábjában a csend,
kiszakad belőle az álom,
súlytalan lebeg,
bontatlan szárnyakon.
Rendet rak, szétpakol,
helyet keres szívemben.
Acélszagú sínekre fekszik
a néma testű félelem.
Elrejti szemeit,
vállamra borul zokogva,
magával húz, ellopva fényét
a csorba arcú napnak.
Tompa hangok keringnek
az ég csillagtalan felén,
vajon jártál-e ott apám.
Mesélj, mi van a híd túloldalán.
Te sem hallasz már,
alkonyi fénnyel jössz-mész,
árnyékodon lépdel a nap,
és fekszik el az öreg hold.
Anyám, mondd, te merre vagy.
Hányszor írtam neved
szűzfehér papírra,
kértelek, hívtalak, de arcod
nem felém fordítottad.
Két kezedbe gyűrted
megszült éveimet,
pedig véred vagyok, ne tagadj meg,
belőled születtem egykor,
s benned halok majd.
Szavakkal felírt csend lettem,
kelléke ennek az utolsó darabnak,
széljegyzet Isten naplójában,
köz és hely nélküli vers csupán.
Ennyi a jelen,
ennyi a leltár.
Nincs többlet, csak…
Költői képekbe vésődött hiány.
Fel akarok oldódni a mában,
egy kicsit koldulni még hitet,
rátekeredni az égig érő fára,
barangolni azon a szűk folyosón,
hogy megtaláljam a feltört idő ajtaját.
Kincseim itt vannak körülöttem,
félek, a cudar világ beásítja őket,
kezemben kezük,
szívdobbanásukban kuporodom össze,
hogy vigyázzam álmaikat.
Mert akarom, hogy legyen,
mert kell még lennie,
ebben a szűk szobában,
egy életükre elegendő levegőnek.
Most minden hallgat velem,
Te is, Isten is, a Világ is.
Csak az a dobolás nem szűnik
idebenn, szakad, feslik,
és mégsem hallja
senki,
senki már.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.31. @ 19:12 :: Szilágyi Hajni - Lumen