Viharként söpörtél át életemen,
felforgattad lelkem minden zegzugát.
Ezer éves porszemek reppentek fel emlékeimr?l.
Féltve ápolt sebeim felszakadtak,
görcsös fájdalmakban születtem újra és újra,
s még mindig …
Sodor az ár…
Nincs part,
nincs sziget,
nincs menedék.
Már engedem…
Múltam képei suhannak tova:
Ostobaságom dühöngve szakad ki bel?lem,
tomboló félelmeim úsznak utána.
Kábultan nyitom önmagamra fáradt szemeim.
Rád csodálkozom…
Legutóbbi módosítás: 2009.07.05. @ 15:41 :: Takács Andrea-Babu
