lassan már estébe kúszott az alkony,
mint káprázat játszott szemeden a fény;
lámpák látták benne nátriumg?z-álmuk,
átviláglottak az éj gyolcsszövetén,
tücskök cirpeltek, arrébb tranzisztor búgott,
valahol egy nejlont rángatott a szél,
két szemed: két hold egy ezüst világban,
két szemed hívott vákuumfeketén,
hogy elnyeljen pupillád vonatalagútja,
ahol semmivé b?vül a fekete tér,
azóta egyhelyben zuhanok benned,
alizként szemtükröd másik felén.