Mint gyerek, nem nagyon érdekeltek az ízek orgiái. Nem nagyon voltam híres arról, hogy szerettem a hasamat meg a különlegességeket. Illetve nem egészen pontos a meghatározás. Válogatós voltam kivétel a nagyanyám főztje, aki tudta, hogy nem vagyok valami jó evő, ezért igyekezett a kedvemben járni. Állandóan a három kedvencemet ettem volna. A palacsinta, amiben nagymester volt nagyanyám, a túrógombóc vanília– vagy eperszósszal és a tyúkhúsleves. Ezeket bármikor megettem, na de nem lehet állandóan ezeken élni, nagyanyám azért értette a módját, hogy az unokáját ezzel–azzal lépre csalja, valami más ennivalóra. Szegény anyámnak volt is elég gondja, mivel nagyanyám állandóan ellenőrizte, hogy azokat és úgy főzi–e nekem, amiket és ahogy ő szokta. Mindig vitatkoztak, mert nem győzte magyarázni anyámnak a különféle recepteket. Az elkészítési fortélyokat persze nem nagyon mutatta meg neki, az ő konyhájában bárki legfeljebb kézilány lehetett. Anyámnak a palacsinta mindig leragadt. Nagyanyám fel is tudta őket dobálni, úgy forgatta őket egyik oldalukról a másikra. A túrógombóca meg mint a lehelet. Könnyű és omlós. Anyám bármit követhetett el, nem sikerült neki soha úgy. A poén az volt az egészben, hogy szegény apám is a szemére vetette sokszor, hogy nem érti, az anyósa milyen remekül főz és a lánya hogyhogy nem tanulta meg ezt soha. Aztán a nagyi szegény elment. Ahogy meghalt feledésbe is merültek azok az ízek /megint nem vagyok pontos, mert nem felejtve lettek, csak elraktározva/. Mikor kikerültünk Izraelbe, anyám kénytelen–kelletlen bele kellett menjen, hogy néha a konyhában lábatlankodjak… Azon egyszerű oknál fogva, hogy így próbáltam megmagyarázni neki az egyes termékek héber neveit. Sajnos bármennyire szerettem volna, hogy legalább az élelmiszerek nevét tanulja meg, kudarcra voltam ítélve.
– Ne erőlködj fiam. Nem megy ez nekem. Öreg is vagyok már ehhez, soha nem is volt semmi nyelvérzékem.
– Na de anyuka ki a Jóisten fog itt a te kedvedért „ige–migéül” megtanulni? Egy kiló kenyeret nem tudsz megvenni a sarki főszeresnél, ha nem tudod megmondani, mit kérsz. Van azért itt is egy pár fajta kenyér, és ha majd nem leszek ilyen sűrűn itthon, akkor ki fog bevásárolni neked?
– Nem kell ezen idegeskedned. Mutogatva megértetem magam mindenütt, meg beszélek egy kicsit németül. Nincs ezzel semmi gond.
– Á dehogy! Csak múltkor is panaszkodtál, hogy kiflit meg zsemlét szerettél volna venni reggelire, és nem tudtad jól mutatni, mert pitát adtak és nem zsemlét meg kiflit.
– Nem kell ebből akkora problémát csinálni. Nekem jó az is. Ha meg te itthon vagy, akkor bevásárolsz úgyis.
– Anya, de úgy élsz itt, mint egy analfabéta, pedig nem vagy az. Legalább azt a pár szót tudd, hogy elboldogulj magad is. A számokat sem tudod, és annyit fizetettnek ki veled, amennyit nem szégyellnek. Pedig itt még alkudozni is lehet. Jó, hogy testvéred naponta idejön és segít neked elboldogulni, de nem támaszkodhatsz csak őrá. ő sem egészséges. Azt meg nem akarom részletezni, hogy ha valami terrortámadás van, vagy ne adj Isten, kitör a gyalázat az arabokkal, nem fogod érteni az utasításokat, ami ilyenkor adnak.
– Majd csinálom azt, amit a többiek, meg mutogatok.
Szegény soha sem tanulta meg a nyelvet, és mégis, ha belegondolok, elég jól elboldogult, pedig a testvére is korán elment, utána teljesen egyedül kellett elboldogulnia, pedig korházba is került egy párszor, és úgy, hogy senki nem volt mellette, aki segítsen. Vagy burokban született, vagy eleve ilyen szerencsés volt, mert mindenhol talált valakit, akivel szót tudott váltani, vagy magyarul, vagy németül.
Aztán mikor meghalt, gyakorolhattam szabadon a konyhaművészetet. Nagy sikereim nem voltak, hiába tébláboltam anyám mellett, gyakorlatom egy szál sem volt. Mondjuk, az egyszerűbb ételek nem okoztak gondot, mint a grill csirke, vagy a rántott szelet, de sokszor volt úgy, hogy a szegény pipit bent felejtettem a sütőben és bizony nem aranybarna lett a bőre, hanem koromfekete. Na, de minden kezdett nehéz. És magamnak nem nagyon főztem, csak ha éppen otthon voltam. Márpedig mindig barangoltam, mert utáltam egyedül lenni a lakásban, amiben együtt laktunk. Hiába jöttek a haverok, fiuk, lányok vegyesen, valahogy soha nem bírtam úgy feloldódni. Másik lakást meg nem akartam. Valahogy mindennek ellenére megszoktam már azt a környezetet.
Aztán megnősültem. Nejem első alkalommal kitűnő rántott szeletet készített nekem. Hú, de örültem neki. Magamban áldottam az Istent, hogy egy ilyen szép takaros és főzni tudó nővel ajándékozott meg a sors. Aztán kiderült a turpisság, mert szegény feje egyszer a sokadik sikertelen próbálkozás után töredelmesen bevallotta, hogy bizony ő nemigen tud főzni–sütni, kivéve azt a pár egyszeri dolgot, aminek készítését elleste a nagymamájától. Ugyanis ő volt az egyetlen, aki mellett kuktáskodhatott a konyhában. A mamája ezt már nem engedte meg, és nem is tanítgatta a fortélyokra. A dolog vége az lett, hogyha tehettük, közösen főzőcskéztünk, több–kevesebb sikerrel.
Lányom már egészen kicsi korában is szeretett enni. Nem nyafogott, csak akkor volt sírás–rívás, ha éhes volt, ha tisztába kellett rakni, ha fájt a hasa, vagy a fogzás kínozta. Kínlódtunk is eleget, amikor már ehetett mindent. Passzíroztunk, recepteket néztünk innen–onnan, pepecseltünk, aztán amikor meg akartuk vele etetni, kiköpte – legnagyobb bánatunkra.
– Jaj, most mi lesz? Semmi olyat nem hajlandó enni, amit már rég kellene. A lepasszírozott húst köpi, a főzelék úgy, ahogy, a gyümölcsből is, csak ami a fogára való. Mi lesz így vele?
– Mi lesz vele? Eszik, amit eszik. Te is meg én is felnőttünk, pedig te utáltad a spenótot, én meg a vegyes főzeléket és abszolút rossz evő voltam. Bezzeg most megeszek akármit, amit elém tesznek. Nem kell ebből gondot csinálni.
Felesleges volt az aggodalom, felnőtt, és nagyon megszerette az evést. Persze a nagymamának nagy szerepe volt ebben. Nála mindent csinálhatott a konyhában, persze egy határig, de aztán ahogy nőtt, egyre többet ráhagyott. És micsoda ügyes lett? Főleg amikor kénytelen volt magának főzni a kollégiumban. Mi aggódtunk, hogy mit eszik az a gyermek, közben nem csak ő élvezte a főztjét, hanem csoporttársai is. Még nekik is főzőcskézett a koleszban. Egyedül neki volt erre türelme és energiája. Mentek is hozzá hol receptekért, hol kéréssel, hogy te, gyere el szombat este hozzánk, mert buli lesz és harapnivaló kéne.
Aztán egy nyári szünet alkalmával minket is elkápráztatott. Már nem emlékszem pontosan, de valami társaságot hívott és mondta, hogy miket vegyek, mert nem lesz ideje vásárolni. Délben persze minden ott volt már a konyhában glédába rakva.
– Mit fogsz csinálni? – kérdeztem nagy árgus szemekkel.
– Palacsintát. Édeset is meg sósat is.
– Micsodát? Palacsintát? Te?
– Miért? Van valaki, aki süt majd palacsintát helyettem?
– Én vagy a mama biztosan nem. Mama nem is tud egyáltalán, én meg beleuntam, mert mindég leragadt, amikor próbáltam.
– Na, akkor figyelj, megmutatom a fortélyát.
Pillanatok alatt elkészítette a tésztát, és már sütötte is őket. Mi az, hogy sütötte. Ugyanúgy dobálta fel őket, mint annó a nagymamám. Nem bírtam ki szó nélkül.
– Mondd, ezt is az egyetemen tanították meg neked?
– Nem egészen. Ducus, a mama anyukája mutatta, és tanított meg, miből mennyi kell bele, de igazából a koliban fejlesztettem tökélyre. Nem nagy ördöngösség. Kis ügyesség is kell, nem mondom, meg jó palacsintasütő is. És nem tiszta tejből kell csinálni, ahogy a szakácskönyvek írják, ha nem szódavízzel. Na, próbáld meg feldobni, és megsütni egy párat.
És beálltam neki segíteni. Nekem nagyobb öröm volt sütögetni a szép palacsintákat, mint neki. Gyártottunk vagy hatvan–hetven darabot és már szinte profi módra kezeltem a palacsintasütőt. Az, ami nem ment a nagyanyámnál meg szegény anyámnál, azt a saját lányomtól tanultam meg. Az élet sokszor apró dolgokból áll. És ha az egyik helyen elvett valamit, azt egyszer még pótolhatja is. Nekem aztán pótolta is rendesen.
