Finom ebéd
után, jó karéj
mézédes görögdinnyét
bevágtam még,
azután led?ltem. Puhán, lágy
er?szakkal húzott az ágy,
s tolt a vágy: pihenni, míg kint
a Nap forró sugarakat hint,
s fénybe-h?be fullad a környék,
s krumpli-bokor, káposzta alél,
Pamacs kutyám fekv? tuja
alatt szuszog: jó a szunya.
Kábán: papírra mentem –
határoztam menten,
miután felismertem
a falra rajzszögelt
papírembert.
(Nem kutatom
miféle emlék-atom
robbant szét akkor tudatom
mélyén, hát hagyom. Folytatom.)
A meszelt falon lett oázis
hatású a kép. Szempilláim
résein át: d?lnek
bel?le a versek,
mint ahogy b?vész kalapjában a nyúl terem
a varázspálca nyomán. Merengtem:
a hangszféra
hasonlít Kosztolányiéra…
Háttérben
sötéten:
sötétkéken és feketén
állt a Héttorony, mint a mesék
félelmetes vára, magas hegy tetején,
titokzatos kincseket ?rz?n,
Erdélyt sugallón.
A papírember
helyén meg csak a versek
peregnek,
csak a versek.
