T?zfátyol az égen,
hódító virradás.
Gyöngyfürtös levelek,
remeg? fényvarázs.
Ibolyakötényes
n?vére messze jár –
arany ver?fénnyel
köszönt az ifjú nyár.
Lovat ülök. Mint a
szélvész, száguld velem.
Kívülr?l vág, belül
süvít a félelem.
Lassul, majd összerogy
a ló. Kút. Zöld mez?.
Simogatom fejét.
Arcomon reszket?
orrából fújt gyenge
pára – Anyám szava,
a suttogás szele
ébreszt: meghalt apa…
Állunk az ágy mellett.
Én álomittasan
nézem, máig nézem
a felfoghatatlant.
Döbbenet szobraként:
Apám? Volt Apám? Oly’
viaszsárga arca! –
A legy?zött mosoly! –
