A M?vésztelep orgonabokrok
szaggatta drótkerítésén
átmásztunk, ötéves kislegény
s akkori barátn?m. A csöpp
lány szájára tett mutatóujjal intett
csendre; állát el?reszegve, beszédes
tekintettel jelzett: arra menjünk!
Kúsztunk a magas f?ben, repkénnyel
futtatott lugasig; a levélközökön
ki-kivillanó fehér köpeny izgatta
fantáziánkat. Odaérve titkos
érzelm? összetartásunk más irányt
vett; én a fest?t figyeltem.
bal kezében összefestékezett
paletta, jobbjában ecset. Keretre
feszített, nem nagy méret?
vászon felett t?n?dve nézett
egy pontra, ahol meztelen n?
fél oldalán könyökölt a füvön,
nyitott könyvbe merülten adta át
magát fénynek, zöld-teli idillnek –
a vásznas öröklét modellje!
Azóta egyre tágul bennem
az ámulat-megállított id?:
körtekebleit, csillogó, fekete
ágyéksz?rzetét csodáltam, még
szerelmes csatákra nem hívó,
mélytitkú vággyal. Azóta is ott
lobogunk, ég? színekben, lelkem
szétszakadásig táguló vásznán.
