Nyomtatás

Mindenki járt már más irodalmi oldalakon, vagy csak olvasni, vagy mert ott is jelennek meg munkái. Most az egész Héttornyot hívjuk, jöjjön, nézzünk be más alkotóm?helyek munkáiba. Kezdjük utunkat az Irodalmi Jelennel.

    A legtöbb oldalon szerkeszt?k nézik át az írásokat, és döntik el – ugyanúgy, mint itt, a Héttoronyban -, hogy felkerül-e egy m?, vagy sem, az olvasók elé.

    Az Irodalmi Jelen szerkeszt?je, Onagy Zoltán, láthatóan is megmutatja egy pályázat alkalmával beérkezett munkákon, hogyan is dolgozik egy retus?r. De én többet is látok a javításokban, megjegyzésekben. Elgondolkodhatunk, egy olvasó miként értelmezheti írásunkat, át tudjuk-e neki adni a gondolatainkat, ha csak nem magunknak írunk.

Az ?rültet els? olvasatra kiszúrtam. Tele suta közelítéssel, ismétléssel, bizonytalansággal, ugyanakkor egy penge n?i (remélem) szem szikrázó megfigyeléseivel, olyanokkal, amit csak n?i (remélem) radar fog a világból, lát és ért meg, képes megfogalmazni, képes helyzetbe hozni, béapplikálni egy – amúgy – igen egyszer? kis történetbe. 

57 / Az ?rült

– Kilenc perc. Még kilenc perc. Jaj, de sok. Ó! Ó! – toporog türelmetlenül a férfi a buszmegállóban, miközben szemét le nem veszi a tábláról, mely a busz indulását jelzi.

– Na végre. Még nyolc perc. Eltelt egy perc – s idegesen beletúr a fején ágaskodó pár szál hajába.

Elegáns fiatal n? érkezik a megállóba. Mikor (nemigen szükségesek id?határozók, ha egyértelm? a helyzet, érkezik, meglátja a fickót, jelen, kész.) Észreveszi a zavarodott férfit, megtorpan. Az ilyennek jobb nem a közelébe menni, gondolja.

A férfi is észreveszi (látja, kiszúrja, észleli etc; az „észreveszi” ott az el?z? mondatban, lehet?leg nem ismétlünk.), hogy társra lelt a várakozásban. Összehúzott szemöldökkel gyanúsan végigméri a n?t, majd érdemesnek találja rá, hogy közölje: (Ismétlem: a párbeszédeket, ha a tömörítésnek nincs külön stilisztikai szerepe, külön sorba kell tördelni. )

– Már csak hét. Hó! Hó! Már csak hét.

A n? fejében az jár, hogy óvatosan odébb kéne sétálni. De mi történik, ha a férfi utánamegy? Egyre több bolond járkál az utcákon a kórházreform óta (Soha nem okos politikailag aktualizálni a novellát, egyrészt, mert ha nem kötjük konkrét id?höz, helyhez, eseményhez, az írás lehet?séget kap az örökléthez, a mindenkori aktualitáshoz, másrészt a dolog kórházreform nélkül is úgy van, ma több bolond járkál az utcán, mint tegnap, minden korban). Hogy lehet az ilyeneket szabadon engedni? Úgy dönt, hogy a legbiztonságosabb, ha nem mozdul. Talán felbosszantaná a férfit, ha rájönne, hogy menekülni akarnak el?le, s agresszívvá válna (nem szükséges a mellékmondatokat hogy-gyal kötni minden lehet? alkalommal, figyelje meg egyszer, szépen elélnek a f? és mellékmondatok köt?anyag nélkül is. A sok köt?anyag – lásd malter – gyengíti a falat.). Kíváncsisága azonban (azonban? Nem sok ez?) legy?zi félelmét, s lopva a férfira tekint, aki torz mosollyal viszonozza a pillanatnyi figyelmet. (Hm. Ez a „torz mosollyal” er?s nekem. A fickó nem „torz”, csak bolond, és a kés?bbiekben kiderül)

Középkorú férfi érkezik, hat év körüli kisfiúval az oldalán. A kijelz? éppen vált. Hat! Hat! Még hat perc! – kiált fel izgatottan a toporgó férfi.

Az újonnan érkezett azonnal átlátja a helyzetet. Ez nem normális. Majd szeme összetalálkozik a n?ével, és cinkosan összemosolyognak (Na tess’. Miképpen lehet egy torz mosollyal cinkosan összemosolyintani?). A kisfiú hangosan felnevet, mókásnak találja a bácsit, aki így örül annak, hogy el tudja olvasni, mit mutat a kijelz?. Az apa durván megrántja a kezét. A gyermek megszeppen, a nevetést abbahagyja, nem érti mi rosszat tett. Majd apró lábaival utánozni kezdi a furcsa bácsi mozgását. Az apa most nem tör?dik vele, figyelmét leköti a n? formás lába (Ügyes, de nagyon általános. A láb a talptól a térdhajlaton át a vonatkozó fenékig tart, ezen belül érdemes konkretizálni, az olvasó jobban látja, mert a láb az csak láb. Ugyanúgy, mint ahogy nem írunk novellában fát, bokrot, hanem hársat, akácot, netán orgonát vagy birsbokrot helyette. Ilyesfélére érdemes figyelni, mert megjelenik a megjelentetni kívánt tárgy az olvasó el?tt, a képek közé helyezi a történetet), melyb?l a feltámadó szél következtében egyre több látható (Következtében? Jegyz?könyvszó.).

A kijelz? ismét vált. Öt perc! – kiáltja fürgén a kisfiú, megel?zve a férfit, aki még a toporgást is abbahagyja a meglep?dést?l. Megdermed, szája is tátva marad, ö bet?t formálva. A kisfiú büszkén mosolyog a férfira, mert lám ? is el tudja olvasni a kijelz?t, s még gyorsabban, mint a bácsi, aki most gondterhelten vakargatja feje búbját, száján még mindig ott készül?dik az ö bet?. Majd kimondja:

– Igen, öt. Bizony.

Adja meg magát. Újra felveszi a ritmust, s nekilát a toporgásnak. Arcán bosszúság tükröz?dik, már mindkét keze a feje tetején matat. Sandán a fiúra néz, majd arcán széles, elégedett mosoly terül el. Kitervelt valamit. Kicsit balra toporog, hátra néz, majd még egy kicsit balra. Most épp úgy helyezkedik el, hogy a kisfiú nem látja t?le a kijelz?t. Megpróbálja kihúzni kis kezét apjáéból, de az megszorítja. (Remek.)

– Maradj már (ez a „már” úgy t?nik, szenvedélye. Letompítja a felszólítást, ugyanakkor a mondatot is. Az el?z? novellában is olvastam egy fölös „már”-t ugyanilyen kontextben.) nyugton, mert nyakon váglak! – sziszegi mérgesen. A gyerek szája lebiggyed, fejét szomorúan lehajtja.

– Négy perc van még! – kiáltja elnyújtottan a férfi, s fejét lassan hátrafordítva lenéz?en tekint a gyerekre. A kisfiú szomorúan néz fel rá, s szeme megtelik könnyel. A férfi b?nbánóan fordítja el fejét, majd egy-két helyben lépés után, aprókat araszol jobbra. Közben hátra-hátra tekintget, s megnyugodva veszi tudomásul, hogy a kisfiú kézfejével szárítgatja fel arcáról könnyeit, s helyükre nem peregnek újak (nem peregnek újak? Sok, sok!). Apró lábait megint mozgatni kezdi, gyors egymásutánban, s szemeit a kijelz?re függeszti. Megjelenik a hármas.

– Három perc – mondja alig halhatóan, s a férfire mosolyog.

– Igen, három – hagyja jóvá a férfi, s fejének s?r? bólogatásával nyomatékot is ad helyeslésének (fölös). Majd nagyot sóhajt. A gyermek is. A papa és a n? szorgalmasan kacérkodik egymással, már ügyet sem vetnek a férfira, és a gyerekre. A gyermek minden nehézség nélkül kihúzza kezét apja kezéb?l, kicsit közelebb toporog az ?rülthöz (maradhatna a bolond meghatározásnál, az ?rült másként m?ködik), s utánozva annak gondterhelt arcát, szemét ismét a kijelz?re függeszti. A kijelz?n ott a kettes. A gyermek várakozóan tekint a férfira, férfi a gyermekre.

– Na mondjad – szól a gyermek.

– Kett?, kett?, kett? perc – mondja gyorsan a férfi, s vidáman megborzolja szélkuszált hajszálait. A gyermek egyre közelebb araszol, és kis kezét nyújtja a férfinak. ? sután törölgeti tenyerét kopott kabátjába, majd megillet?dötten megfogja a gyermek kezét (biztos? Történhet ez megillet?dve?). Jobbra-balra, jobbra-balra toporog (iszonyat, hogy mennyit toporognak ebben a novellában, csupa toporgás az egész, nem tud a toporgásra más magyar szót?) ?rült és gyermek.

– Egy perc! Egy perc! – kiált a kisfiú vidáman.

– Úgy van! Úgy van! – helyesel a férfi, boldog mosollyal arcán. A toporgás egyre vidámabb, szinte már szökellés.

–  Jön a sof?r! – mondja a gyermek.

– Jön. Jön – mondja a férfi. Az ajtók kinyílnak, a kijelz? nullára vált. A két boldog emberke egyszerre kiáltja:

– Nulla perc!

Majd felh?tlen nevetésben törnek ki. A gyermek mindkét kezével a férfi felé nyúl, az felkapja ?t, s gondfelletten kiabálják (ezt a gondfelletten-t nem tudom, micsoda):

– Nulla perc! Nulla perc! Az apa végre észreveszi, hogy gyermeke nincs mellette. Dühödten rohan a férfi felé, kikapja a kisfiút kezéb?l.

– Ilyen ?rülteket hagynak szabadon járkálni az utcán! – mondja dühödten, mire a n? riadtan helyesel.

– Tényleg borzasztó! – majd felszállnak a buszra.

Az autóbusz elindul, a kisfiú az ablakból az újra toporgó férfit nézi. Az felemeli két kezét, kinyitva mind a tíz ujját, s csak a száját mozgatva, hangtalanul, titkosan jelzi a gyereknek. Tíz perc.

*****************

   Jelige: Julia 8 pont.
   Az antológiába javaslom mindenképpen!
   Pontos, szikár, aprólékos, okos, jó megfigyel?, ugyanakkor b?beszéd?, de takarékos is egyben.
   Részletesebben: jó.
   Még részletesebben: a szerz?nek lesz vele munkája. Nem sok, de lesz. Megjegyzem, jó novellát javítani is jó. A szerz? eltávolodott némileg, aludt rá néhányat, ? maga is kiszúrja az írás döccenéseit. 

OnagyZ.

Forrás:

irodalmijelen.hu – Onagy Zoltán