Isten, ha ismersz, láthatod,
a homokként pergő tegnapot
A múlttá foszló jelen
ujjaim közt szétfolyik
s szívem a semmit markolja.
Létem oka, Te, rejtőzködő,
örökül hagytál királyi birtokot
s kezed nyomátminden szegletkövön.
Mint egy kéretlen ajándékozó,
ki tékozló is egyben.
Vajon, szabad e remélnem,
hogy egykoron
pillantásod meglelem?
Vagy csak a létezés, az öröklét
e furcsa torz tükre űz gúnyt velem?
S az idő, a soha vissza nem tér?
múlt nem más, mint emlékező jelen?
S a jövő sem egyéb, mint
vágyaim óriássá nőtt
reményképe?
S elegendő-e,
ha lejtünk törzsi táncot,
szavakat monoton gajdolva,
vágyaink fojtva búba, borba,
a bűnt, a kínt kegyesen
hajítjuk a múltba,
ámítjuk egymást, álmodozva.
Isten, ha szeretsz, láthatod
a homokként szétmálló szándékot.
Engedd hát remélnem,
hogy pillantásod egykoron,
mint fény a forrását, meglelem.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.30. @ 06:17 :: Horváth István