Majd kétezer éve immár, hogy e legenda itt leng köröttünk.
Majd kétezer éve immár.
De legenda-e vajon, vagy evilági létezésünkön átlibeg?, szakadatlan-vérz? valóság?
A bolygó zsidót az elmúlt kétezer év során sokfelé látták: hazudhatnak egybehangzón a krónikák? megátalkodott hazugok jegyezték volna föl e híradásokat?
Látták ?t Prágában a Gólem oldalán, éppen úgy az ezernégyszázas években, ahogyan újra a tizenhetedik század közepén.
Mondják, útján kísérte az északi hómez?kön szörny-Frankensteint, Frankenstein doktor és szépséges Mary Shelley teremtményét.
Jár körös-körbe sok híradás arról, hogy 1602 – ben fölbukkant németek földjén, aztán négy évtizeden át hol Wittenbergában, hol Hamburgban, hol egyebütt jelent meg.
Mesélik, hogy amikor Casanova meglépett Ólombörtön – teteji cellájából, ? segítette Giacomót.
Én ezt hiszem.
Hiszem, hogy ? volt a bakó tizenhatodik Lajos kivégzésekor.
Hiszem Antonio di Francesco d’Andrea beszámolóját, aki 1411 – ben találkozott vele San Lorenzoban, és azt jegyezte fel, hogy a bolygó minden provinciában csak három napot marad, aztán sietve odébbáll: láthatóan vagy láthatatlanul.
Öltözéke csuklyás köpönyeg, derekán egy vezekl?kötéllel körülkerítve; lába meztelenül jár nyáron is, télen is.
Se pénze, se erszénye, mégis számolatlan szórja a pénzt. Ha betér egy fogadóba, eszik, iszik kedvére, aztán csak kinyitja a markát, és odaadja a fogadósnak, ami jár, és elt?nik, hogy pora sem marad.
És tudom – tudom -, hogy ott volt a …-i gettóban annak lázadásakor, és egyetlen túlél? ? maradt.
Mert néki éppen az végzete, hogy túléljen mindent, hogy meg nem halhat kétezer éve már, és a Végítélet napjáig nem halhat meg: hiszem, hogy most is itt jár valamerre, és diktálja mondataim nyelvtanát.
És egyáltalán nem zárható ki, hogy azért üres 381 napja a mellettem hever? ágy, mert ? vitte el azt, mi neki jár; ? vitte magával a nekem való lányt.
Bolyongása ekként kezd?dött.
Az Antónia-er?d és a Koponyahegy közt hol meredeken fölfelé kaptatós, hol lefelé lejt?s, rossz út vezetett.
Tehertelen és er?teli embernek sem könny? azon az úton föl-alá járni, ám ha még elgyötörten, keresztjével vállán vonszolódik az Embernek Fia – ahogy Jézus, a Krisztus ment akkor azon a „szenvedésteli úton”, miközben olykor fölbukott, és olykor római ostorok korbácsolták ?t -, végtelenül nehezebb.
Hosszú és szörny?séges út volt a via Dolorosa; nagyjából ott, ahol a fele utat jelölnénk meg, állt egy ház, igazából egy kis bocskoros m?hely, és abban lakott Ahasvérus.
Félúton Krisztus már nagyon megfáradt, és ájultan össze is csuklott: épp Ahasvérus házának portájánál.
Egy percig tartott tán csak ájulása: hatalmas er?feszítéssel el?bb négykézlábra állt, aztán ül?helyzetbe húzta magát Jézus, a Krisztus, és megpróbált kicsit megpihenni Ahasvérus házának h?s árnyékba húzódó küszöbén.
A vad és érzéketlen pretoriánusok látták, hogy kis ideig nem lesz képes továbbmenni, hát hagyták megpihenni: a szörny? korbácsokat is pihentették, nem csaptak az esett ember vérben fürd? hátára.
Jézus kitörölte szeméb?l a vért, az izzadságot meg az izzadsággal, vérrel kevert utcaport, és fölnézett a háziúrra, ki a bejárati ajtóban ácsorgott és élvezte a látványosságot, sok jeruzsálemivel egyetemben.
Reb Joshua – Krisztus urunk – tekintetében ott volt a kérdés, melyet szájpadlásához tapadó, duplájára dagadt nyelve kimondani nem tudott.
„Elfáradtam, megtör?dtem: megpihenhetek házad árnyékában kicsit?”
A zsidó értette a tekintet-kérdést, és hamar válaszolt.
Túlságosan is hamar, mert semmi kedve nem volt a rómaiak gyanakvását fölkelteni. Zavaros, rossz, gonosz id?k jártak Júdea földjén, és aki rettegett, az nem húzott ujjat a római hatóságokkal.
Ahasvérus tehát azt mondta Krisztusnak: „Menj innen ember, menj, még inkább: takarodj a küszöbömr?l!”
Krisztus ráemelte zavaros tekintetét, tekintetét, mely több szenvedéssel volt telve, mint mi elbírható, aztán nehezen – a vállára súlyuló keresztfa újra-meg újra visszarántotta – föltápászkodott, és útra igazította lábát.
Egy-két lépést megtett, aztán fordult vissza, és szólt a zsidó Ahasvérusnak:
„Az embernek fia elmegy hát innen, de te maradj! Maradj mindaddig, míg vissza nem térek közétek az id?knek végeztével, az utolsó ítélet napján!”
De akkor már kergették a korbácsok tovább, a Golgotára.
Ahasvérus itt maradt tehát, belevetve egy olyan öröklétbe, mely senkinek kívánatos nem lehet; és az els? négy – ötszáz évben mást sem tett, mint Krisztus ellen lázadozott, és nem értett meg semmit sem a megváltásból.
Aztán újabb ötszáz éven át nem foglalkozott semmi mással, csak avval a bocskorkészít? üzletével Jeruzsálemben – máskor meg másutt, amint az id?k viharzottak -, a Via Dolorosán.
Olykor, ha keresztes hadak jöttek, és földúlták a szent Várost, odébb állt, és így terjedt legendája.
Legenda ide vagy oda: ha elmúlt a fölszabadítók dúlása, visszaköltözött Jeruzsálem városába.
Aztán húzódott megint odébb – ismét csak a legendát növelve -, ha mór kalandozók, vagy reguláris arab hódító seregek jöttek.
Távoztukkal visszaköltözött, és üzemeltette kicsiny bocskoros – utóbb – cip?gyártó üzemét.
Vallással, hittel nem foglalkozott.
Erkölccsel sem sokat.
Ahogy azonban teltek az évek, évszázadok, és egyre több és töméntelenebb emberi nyomorúságot látott maga körül, és lassan-lassan e nyomorúságok hátterébe is belelátott, kialakult benne valami altruista magatartás, valami, ami nagyon is közel állt Jézus tanaihoz és erkölcsiségéhez.
1939 – ben a bolygó zsidó egy közepes méret? lengyel városkában élt: már nem is el?ször, végtelen hosszú életében.
Nem sokkal a náci megszállás után a mindenben oly pontos és szervezett németek e kisvárosban is létrehozták a gettót. Messze nem olyan léptékben és méretekben persze, mint amilyen a 350 000 f?t számláló varsói volt, de azért nem is kicsinyet.
És mindjárt neki is láttak: úgy vélték, hogy a tífusz, a kolera és egyéb halálba hanyatlató betegségek, éhezés nem elég gyorsan végez a gettóba halmozott zsidókkal, ezért igen hamarost megkezdték tehervagonokban való szállításukat is: a végállomások ezúttal meglehet?sen gyors és végs? megoldásúak voltak.
Tífuszt, kolerát, miegyebet Isten végtelen irgalmából túl lehet élni, de a „ciklonbé” gyilkos fojtogatásában az Úr sem segít meg senkit.
Két egész esztend? telt el ebben a szörny?ségben: a gettólakók csöndesen, lázadástalan t?rtek.
A két esztend? során a bolygó zsidó az utcákon bolygott, és napról-napra megállapította, hogy a gettó területe egyre sz?kül, de ez nem is baj, egyáltalában nem baj, mert a gettó lakossága is egyre csak fogyott.
Különös érzés volt azokon a betonfalak közé zárt utcákon járni, és váratlan éhhalálba hanyatló gyermekeket látni lábainál; csonttá és b?rré aszalódott, rongyokba burkolt halott kisbabákat látni, és tudni: még csak földet sem kapar majd kicsinyke holttetemükre senki sem.
A halott – emeletr?l kidobott, agyonl?tt, vagy csak anyaggá fagyott – öregek látványa sem volt éppen Istent?l való.
Az els? gettóév vége felé kezdte Ahasvérus szólongatni Krisztust, a Megváltót – kit maga ügyében nem szólított soha, hisz nem is hitt benne -, és kezdte faggatni ?t.
„Miért, Rabbi, miért nem mennek szembe sorsukkal? Miért, Rabbi, miért nem lázadnak föl sorsuk ellen? Miért, Rabbi, miért nem segíted ?ket, hisz te is e népb?l való vagy!”
Krisztus, sem Atyja – mint sok ezer éve már – nem adtak választ. Jó választ semmiképp sem.
Akkor a bolygó zsidó maga próbálkozott mindent kitalálni, és azt gondolta: mindennek a zsidók átkozottul mély vallásossága az oka.
Azok a seól mélyére zárt zsidók egyszer?en képtelenek voltak elgondolni, hogy a küls?re és mozgásukra hozzájuk oly hasonló istenteremtményei igazán fejükbe vehették, hogy kiirtják ?ket a világból, és ha a kolera meg a tífusz nem lenne elég gyors és hatékony, akkor agyonlövik, agyonverik és elgázosítják ?ket.
Azt sem tudták fölfogni a gettóbéli zsidók, hogy Jahveh – áldott legyen mindenkor a neve! – beletör?dhetik a tör?dhetetlenbe: hogy annak a népnek utódai, akik Istent, Egyszülött Fiát, és a hozzávaló erkölcsöt föltalálták, így pusztulhatnak el, nyomorultan: mindvégig, egészen az utolsó hörg? pillanatig hittek megváltásukban.
Eleinte a bolygó zsidó nem tudott egyebet nyújtani, mint vigaszt.
Odatérdepelt a kisgyerekek mellé, és végtelen hosszú életében itt és ott gy?jtött meséket mesélt, míg hallotta lélegzetvételüket. Ha a lélegzet megsz?nt, abbahagyta a mesét.
Melléfeküdt a haldokló öregeknek, törölte és ölelte hideg verítékkel kivert homlokukat, és végtelen hosszú életében gy?jtött történetekkel altatta halálba ?ket.
De eljött a nap….
Kést ragadott, az SS hadiszállás el?tt meglapult szépen, és amikor elindultak és kid?ltek a kapun a katonák, hogy belekezdjenek a „végs? megoldás” végrehajtásába, döfte, és szúrta és gyilkolta ?ket, és harapta át torkukat, és tépte ki szívüket, míg csak egy golyó le nem terítette.
Nem halt ám meg, nem: még most sem.
Mert a bolygó zsidó végzete, hogy sehogy, még így sem halhat meg: csak újabb szörny? életbe pördült át.
Én már megbocsátottam volna neki: Krisztus még vár….
Legutóbbi módosítás: 2009.08.10. @ 15:45 :: Kavyamitra Maróti György
