Férje – a kiváló és nemes Contarini – évente csak egyszer vagy kétszer érkezett látogatóba a Szigetre, és néhány napnál többet sosem töltött ott el. A nemes úr még mindig dühös volt az – úgymond – ?rült ötlet miatt, hogy családja e távoli, ember-nem-látogatta szigeten él, ám végül is beletör?dött, aztán megszokta a helyzetet.
Málgari titokban sokat szomorkodott, mert látta,hogy apja és anyja már nem szeretik egymást, és gyakran fohászkodott imáiban azért, hogy Isten vezérelje vissza apját a családhoz.
Amit a kislány nem tudhatott, az az volt, hogy apja igazából nem tekintette ?t saját lányának, hisz fogalma sem volt arról, miként került Velencébe és a Contarini családba, apja meg egy beteges, gyermeteg kislány szeszélyének tartotta, hogy felesége a gyermek miatt azon a távoli szigetén akar élni.
Tizenhárom éves volt Málgari, mikor egy nap, egy megfeddett cselédlány – tán bosszúból – azt mondta, hogy a lány nem is családtag, hogy holmi tolvajok vagy cigányok csempészték be a Contarini házba.
Málgari megdermedt, elfehéredett, mint egy igazgyöngy, és csak annyit mondott: „Megbocsátok neked!” – aztán anyjához futott, és mint egy igazi kis királyn?, állhatatos szigorral faggatta.
Contarina képtelen volt ellenállni neki, így aztán könnyekben fuldokolva mesélte el a csoda történetét, Málgari származásának titkát.
A lány sápadt, szép arcocskája lassan megváltozott, halovány-bíborrá vált, mint mikor hajnal pírja dereng föl az égen.
„Igen mama” – mondta -, „tudom, nem cigányok, tolvajok vére csörgedez bennem, tudom, érzem, hogy gyöngyszem vagyok; ezért van, hogy sem a nap, sem a tenger, sem a szél nem képes arcomat megbarnítani, tudom. De most még azt magyarázzad meg, miért tiltottad meg, hogy a szigeten zenéljenek, énekeljenek!
Miért zártad el el?lem a könyvtárat, miért égetetted el a könyveket, melyeknek élvezeténél édesebbet sosem élveztem?”
Anyja holmi tréfás válasszal kitért a kérdés el?l, és Málgari nem makacskodott: beletör?dött, hogy nincs válasz, és megnyugodva átölelte anyját,és fülébe suttogta:
„Vissza akarok menni Velencébe!”
Még ugyanazon napon alkonyatkor a tengerb?l származott lány, egy rejtett, zárt öblében a tengernek, két fekete szikla között – hol elszunnyadtak a hullámok, végigterülve és fényl?en a parti homokon, és ahol hatalmas píneák vetettek árnyékot -, félrehúzta a babérbokrok lombját: a tengeri szell? súgta fülébe titokzatos dalait, a tengeri szell?, mely magasan röppent.
Málgarinak úgy tetszett, tán még soha ily nagyon nem szerette a tengert.
Elterült a parti homokon, és a hullámok hangjára neszelt. A vízcseppek beharmatozták lábát és haját, a fölgördül? hullámok langymelegen, puhán és szerelmetesen nyaldosták körül.
És Málgari beszélt e hullámokkal, beszélt a szell?vel: halkan, ó nagyon halkan beszélt.
Úgy képzelte, hogy holmi ?si, tengeri gyöngykagyló életét éli, szívét megnyitotta a daloknak, miket szél és tenger énekelt, és elfogta ugyanaz az érzés, mit azon a nevezetes éjjelen Velencében érzett a gitár hangjára, ugyanaz az érzés, mit a könyvtárban érzett, mikor Clorinda és Tankréd gyönyör? történetét olvasta.
És a tenger hullámait faggatta, halkan, csöndesen. A tenger hullámait, melyek lágyan, egyik a másik után tértek meg a parti homokra, és minden szépet ígértek neki.
Az ég bíbor-sötétre mélyült, és vele sötétült a tenger vize, és Málgari nem tudta, ébren van-e vagy álmodik?
Mert látott közeledni sok, kicsiny és ezüstös mozgó fényt a tenger fel?l: majd kett? kivált e fények közül, és még közelebb – egészen közel – jött a fekv? leányhoz.
Emberi testük volt e fényecskéknek, egyikük napsz?kén, másikuk erd?barnán ragyogott, és ifjú lányokhoz voltak hasonlóak.
Csöpp volt a testük, csöppecske két szép kezük, és amint kezeik kiváltak a tenger habjaiból, gyémántos buborékokat vetettek a víz fölszínére.
Nem jöttek be a kis öbölbe, hol Málgari hevert, csak röpködtek ott a víz színe fölött, foszforeszkáló fénybe burkolva a fövenyt, a folyócskát és a babérfa-ligetet.
– folytatódik –
Egyikük aztán közelébb jött, odafordult a lányhoz, hogy alaposan megszemlélje Málgarit, majd a fekete sziklák felé közeledett, és pár lépésnyire a parttól megállt.
„Kik vagytok?” – kérdezte Málgari.
„Néreidák.”
„Néreidák? Hisz akkor ti tudtok jövend?t mondani!”
„Igaz.”
„Megmondanád az enyémet?”
A csöpp néreida egy ideig nézte a lányt, aztán szólt:
„Zene és költészet szült téged, vissza kell térned a költészet és a zene birodalmába!”
Finom, szépen formált arcocskája volt a néreidának, akár egy kicsiny lánynak: ám gyönyör? szemei, szép, szomorú szemei inkább egy harminc éves n? szemeit formálták.
„Be gyönyör? vagy!” – szólt Málgari. – „ Jer ide, hadd csókoljalak meg!”
„Nem lehet. Mi, néreidák sosem érinthetjük a partot.”
„Eljöttök még hozzám majd?”
„Nem. Mi a tengeré vagyunk” – válaszolta akkor a szomorúbb, a barnahajú néreida. – „Te pedig az égé!”
És anélkül, hogy búcsút mondtak volna, mindketten váratlan mozdulattal elt?ntek a tengeri szikla méhében.
Málgari aztán hazatért: nem beszélt a néreidákkal való találkozásáról, és soha többé nem faggatta Contarinát arról, hogy miért kell t?le távol tartani a zenét és a költészetet.
Az után az este után többé nem nevetett soha, ám egyre emberszeret?bbé vált.
Senki a szigeten nem élhetett át bút, bánatot, betegséget anélkül, hogy ? vele ne szenvedje el a bajt és bánatot; minden szenved?vel együtt érzett, együtt lélegzett.
Eljutott minden házhoz, minden beteg, szenved?, bajba jutott lélekhez, és minden háznál és minden léleknél hagyott valamit fényéb?l.
Gyakran visszatért ahhoz az elhagyatott kis öbölhöz, de a néreidákat nem látta többé.
Tizenöt esztend?sen arca és bájos alkata tizennyolc évesnek mutatta, annyira, hogy Contarina már azon gondolkodott, nem kéne-e férjet keresni számára?
Giovanni Contarini immár két évente sem jött a szigetre – levelet is csak ritkán küldött -; olykor, ha arra vitt útja a Borsarinak vagy a San Marconak (mindkett? Contarini kereskedelmi hajója volt), kikötöttek Syrán és levelet hoztak.
Ám egy ilyen ritka kikötés alkalmával nem jött levél, csak egy hír: egy felettébb rossz hír.
E hír arról tudósított, hogy szörny? pestisjárvány pusztítot Velencében; Contarina kétségbeesetten gondolt arra, hogy férje min? veszélynek van kitéve a Városban, és hogy senki nincs mellette, aki betegségében gondozza, ápolja.
De attól végképp megriadt a jó Hölgy, hogy Málgari – a maga rejtélyes, de határozott módján – kijelentette, vissza kell térniük Velencébe.
Contarina meghajolt lánya akarata el?tt, akárha az Úr akarata el?tt hajolt volna meg, és így történt, hogy tizenöt nap múlva a két hölgy belépett a Madonna del’Orto melletti palota kapuján, hol Giovanni Contarini már az el?z? napon meghalt a pestisben.
Contarina kétségbeesett, sírt és könyörgött Málgarinak, hogy azonnal forduljanak vissza, utazzanak el a pestises városból; ám a lány nem sikoltozott, nem zokogott, hanem azt mondta, hogy ha már Contarini így, ilyen elhagyatottan halt meg, nekik kell eltemetniük tisztességgel, hát ezért is maradniuk kell, de meg azért is maradni kell, hogy mások ne így pusztuljanak el, magányosan, szerencsétlenül. Ezért – tette hozzá – ? ápolni akarja a haldoklókat, a betegeket, vagyis mindenképpen maradnia kell.
Contarina halára vált az ijedtségt?l, de nem mert Málgarival vitatkozni, aki olyan volt e pillanatban, mint egy királyn? vagy egy valódi szent.
E bejelentéssel kezd?dött Málgari m?ködése. A szerencsétlen megbetegedettek gyakran maradtak magukra, senki, sem szüleik, sem kedveseik nem ápolták ?ket: nem ritkán ott vonszolták halálba magukat a nyilvános helyeken, callékon, piazzákon.
Málgari a maga misztikus szépségével, lágy hangjával, kecses, ügyes kezeivel nyújtott vigaszt mindegyiknek, lett légyen a haldokló szegény avagy gazdag: és áldották is ?t szegények és gazdagok egyaránt, és tiszteletük jeleként madonna dell’Orto-nak nevezték.
Ápoltjai – és szerencsésen gyógyultjai – közt volt egy ifjú, külhoni zenész, ki valahonnan északi földekr?l jött Itáliába, és vele jött szép m?vészete is.
Ez a szegény, de szép és nemes ifjú, ahogyan gyógyult betegségéb?l, úgy esett más bajba, mert belészeretett ápolón?jébe. Nagyon megszerette a halk és szépszavú lányt, de szerelmét megvallani nem volt bátorsága. Hisz Málgari megérezte e feléje áradó érzelmet, de úgy vélte: nem szerelemnek és szépérzelmeknek idejét élik. És amint a halálveszély elmúlt, és az ifjú lábadozni kezdett, Málgari csöndesen elhagyta, és nem látta többé.
– folytatódik –
A lány tevékenységét buzgón ismerte el, és felettébb megtisztelte a Köztársaság Szenátusa, ám a dózse még ennél is többet tett: megkérte Málgari kezét.
Contarina – ki telve volt félelemmel, ha elképzelte, hogy milyen h?vösen fogja a lány visszautasítani a dózse ajánlatát – átadta a nagyúr házasságkér? üzenetét. És nem tévedett, természetesen Málgari visszautasította, de – mintegy tréfából – hozzáf?zte, hogy kezét nyújtja a Gran’signorénak, ha az menedéket ad Velence minden szerencsétlen koldusának, ellátja ?ket étellel, itallal, továbbá ha Harangtornyot építtet a Szent Márk téren, de úgy, hogy egyetlen épít?munkást sem kényszerít munkára er?szakkal.
A dózse azt válaszolta, hogy az els? két feltételét máris vegye megvalósultnak, de a harmadikat csak házasságuk harmadik évére teljesítheti.
Málgarit e válasz elszomorította, hisz fogadalmat tett, hogy nem megy férjhez, mi több, örömöt érezni sem akar, míg oly sok ezren szenvednek, és iszonyodott attól, hogy igent kell mondania. Ám azt is érezte, hogy ezek után nem mondhat nemet, ráadásul úgy vélte, talán az is része áldozathozatalának, hogy férjhez megy: meghozta hát az áldozatot.
– folytatódik, és véget ér –
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: Kavyamitra Maróti György
