Harmincegyedik fejezet,
melyben Pinocchio öt hónapon át gyöngyéletet él, ám az ötödik hónap végén kínos meglepetés éri…
Végül is a kocsi megérkezett, de úgy, hogy semmi zajt sem ütött, mert kerekeit kócba, rongyba bugyolálták.
Tizenkét pár csacsi húzta azt a kocsit, egyforma nagyok voltak, de mindnek más szín? a sz?re.
Az egyik szürke, a másik fehér, a harmadik tarka, meg kék-sárga csíkos is volt köztük.
De ez még hagyján; mert volt ennél nagyobb furcsaság is: a tizenkét pár, tehát összesen huszonnégy csacsi lábára nem vertek patkót, ahogy az igás állatok patájára szokták; mindegyiken fehér b?rcsizma volt, olyan, amilyet az emberek viselnek.
Hát még a kocsis. Az volt csak fura figura! Apró kis ember, széle-hossza egy, olyan puha, olyan zsíros, mint egy vajból gyúrt golyóbis, arca pirospozsgás, a szája mindig nevetésre állt, a hangja pedig a gazdájának hízelg? macska hangjánál is hízelg?bb volt. A gyerekek bolondultak érte, és versenyt kapaszkodtak föl a kocsijára, vigye ?ket minél el?bb a semmittevésnek abba az országába, amelynek a térképen Játékország a neve.
A kocsi már tele volt, egy sereg nyolc-tizenkét év közti fiú meg lány zsúfolódott rajta egymás hegyen-hátán; szinte leveg?t se kaptak; de nem panaszkodott, nem nyögött senki; boldogok voltak, hogy hamarosan megérkeznek abba az országba, ahol nincs se könyv, se iskola, se tanító; nagy örömükben nem éreztek se éhséget, se szomjúságot, se fáradtságot, se álmosságot.
A kocsi megállt, és a kocsis nagy hajbókolással Kanóchoz fordult.
„Jó estét, kedves kis barátom! Ugye, te is velünk akarsz jönni a világ legkellemesebb országába?”
„Úgy bizony.” – felelte Kanóc. – „Mégpedig azonnal.”
„Meg kell mondanom, drága barátocskám, hogy a kocsin már nincs hely. Amint látod, dugig vagyunk.”
„Annyi baj legyen! Jó lesz nekem odakint a rúdon is.” – Azzal ugrott egyet, és máris ott lovagolt a kocsirúdon.
„És te, aranyom?” – nézett az ember nyájasan Pinocchióra. – „Neked mi a szándékod? Jössz vagy maradsz?”
„Maradok.” – felelte Pinocchio. – „Haza akarok menni, tanulni akarok, és díszére akarok válni az iskolámnak.”
„Váljék egészségedre!”
„Pinocchio!” – szólt közbe Kanóc. – „Hallgass rám: gyere velünk, meglátod, vidám életünk lesz!”
„Nem, nem!” – tiltakozott Pinocchio.
„Gyere velünk, meglátod, vidám életünk lesz!” – üvöltötte vagy száz hang a kocsiból.
„De mit fog szólni a Tündér, ha veletek megyek?” – motyogta Pinocchio, de már er?sen ingadozott benne az állhatatosság.
„Mit töröd rajta a fejedet? Inkább arra gondolj, hogy olyan országba megyünk, ahol reggelt?l estig azt csinálhatunk, amit akarunk.”
Pinocchio nem felelt. Sóhajtott egy nagyot, aztán egy még nagyobbat, aztán egy még annál is nagyobbat.
„Hát nem bánom, megyek.” – mondta végül. – „Szorítsatok egy kis helyet!”
„Hely, az nincs.” – mondta a nyájas emberke. – „De hogy lásd, milyen szívesen fogadlak, átengedem neked a helyemet a bakon.”
„És uraságod?”
– Én majd gyalog megyek a kocsi mellett.
„Nem, azt már nem! Akkor inkább felülök valamelyik csacsira.”
El?reszaladt az els? csacsipárhoz, és föl akart ugrani az egyiknek a hátára. A csacsi azonban hirtelen farolt egyet, és úgy gyomron taszította, hogy kapálódzva nagyot bukfencezett a leveg?ben.
A gyerekek visítottak nevettükben; a kocsis azonban nem nevetett. Szép szelíden odasétált a lázongó csacsihoz, úgy tett, mintha meg akarná csókolni, de valójában nagyot harapott a fülébe.
Pinocchio közben fölkászálódott a földr?l, és hogy kiköszörülje a csorbát, egyetlen kecses ugrással a csacsi hátán termett. Ez már tetszett a gyerekeknek, abbahagyták a nevetést, és lelkesen kiabálni kezdtek:
„Éljen Pinocchio! Bravó Pinocchio!”
És lelkesen megtapsolták.
A csacsi már kevésbé lelkesedett a dologért. Váratlanul fölrúgta a két hátsó lábát, és Pinocchio máris ott hempergett ismét az út szélén egy kavicsdombon.
Erre még harsányabb hahota harsant, de a kocsis most sem nevetett. Mintha nem bírna parancsolni a szeretetének, ismét odasétált a csacsihoz, megölelte a nyakát, s úgy hajolt hozzá, mintha meg akarná csókolni; közben pedig még az el?bbinél is nagyobbat harapott a másik fülébe.
„Ülj csak rá, és egy csöppet se félj!” – mondta Pinocchiónak. – „Az imént egy kicsit bolondozott, de súgtam neki valamit, attól egyszeriben megjött az esze.”
Pinocchio felült a csacsira, a kocsi elindult és hamarosan kiértek az országútra. A csacsik ügetni kezdtek, a kocsi robogott; Pinocchio pedig mintha valami alig-alig érthet? hangot hallott volna:
„Ó, te boldogtalan bikfic! Megint a saját fejed után mentél, de be is törik a kobakod!”
Ijedten nézett erre is, arra is, vajon honnét jön ez a hang, s ki szól hozzá ilyen fenyeget?en, de nem látott sehol senkit. A csacsik ügettek, a kocsi robogott, a gyerekek egymás hegyén-hátán aludtak a kocsiban. Kanóc is hortyogott, akár a medve, a kocsis meg a bakon ült és énekelt:
„Alszik mindenki éjszaka,
csak én nem alszom ám soha…”
Mentek vagy egy fél kilométert; akkor Pinocchio megint hallotta a vékonyka hangot:
„Jól jegyezd meg, ostoba tökfilkó: azok a gyerekek, akik nem szeretnek tanulni, sutba dobják a könyveiket, és egyebet sem akarnak, mint folyton csak játszani meg szórakozni, végül is keservesen megadják az árát! Nekem elhiheted: tapasztalatból beszélek. Egy szép napon majd te is ugyanúgy fogsz sírni, ahogyan én most; csakhogy akkor már kés? lesz.”
Pinocchio rettent?en megijedt ett?l a baljós suttogástól. Leugrott a csacsiról, eléje szaladt, és megfogta az orrát. Akkor vette észre, hogy a csacsi sír. Éppen úgy sír, mint egy gyerek!
„Hé, kocsis uraság!” – kiáltott föl a bábu a bakra. – „Tetszik tudni, hogy ez a csacsi sír?”
„Hadd sírjon! Majd ha megjön a jókedve, nevetni is fog.”
„De talán beszélni is meg tetszett tanítani?”
„Magától tanult meg pár szót az alatt a három év alatt, míg az idomított kutyáknál volt.”
„Szegény jószág!”
„Gyerünk, gyerünk!” – mondta a fura kis ember. – „Ne vesztegessük az id?nket b?g? szamarak bámulásával. Ülj föl, és induljunk: az éjszaka h?vös, és hosszú még el?ttünk az út.
Pinocchio nem vitatkozott tovább. A kocsi újra elindult; hajnalra szerencsésen megérkeztek Játékországba.
Nem hasonlított ez a világ egyetlen más országára sem. Csupa gyerek lakott benne, a legid?sebbje tizennégy éves, a legfiatalabbja alig nyolc. Az utcák harsogtak a vidámságtól, lármától, zenebonától. Játék játékot kergetett: labdáztak, karikáztak, kerékpároztak, falovon lovagoltak, hintalovon hintáztak, fogócskáztak, kerget?ztek, bohóckodtak, énekeltek, bukfenceztek, táncoltak, cigánykerekeztek, játék karddal, játék puskával masíroztak, kacagtak, kiabáltak, ordítottak, üvöltöttek, tapsoltak, fütyültek, kukorékoltak, kotkodácsoltak; olyan iszonyatos lárma volt, hogy az embernek be kellett fognia a fülét, ha nem akart megsüketülni. A tereken mindenütt sátrak álltak, bennük színiel?adás folyt, gyerekek voltak a színészek, gyerekek a közönség is; reggelt?l estig folyt az el?adás, és reggelt?l estig valamennyi színház zsúfolva volt.
Pinocchio, Kanóc meg a többiek, akik a kocsival érkeztek, nyomban elvegyültek a forgatagban, és pillanatokon belül mindenkivel megbarátkoztak. Kezd?dött a gyöngyélet.
„Ez aztán igen!” – mondogatta Pinocchio, valahányszor Kanóccal találkozott.
„Ugye, hogy igazam volt?” – felelte Kanóc. – „Ha meggondolom, hogy el se akartál jönni! Vissza akartál menni a Tündéred házába, hogy továbbra is tanulásra fecséreld az idõdet! Remélem, hálás vagy nekem, hogy megszabadultál a könyvektõl meg az iskolától, és elismered, hogy egyedül nekem, az én okos tanácsomnak köszönheted. Ebbõl is láthatod, milyen igazi jó barátod vagyok.”
„Úgy van, Kanóc! Valóban egyedül csak neked köszönhetem, hogy végre igazán jól megy a sorom. Pedig a tanító úr… Tudod, mit mondott nekem rólad? Mindig azt hajtogatta: ’Ne barátkozz azzal a haszontalan Kanóccal. Mihaszna fickó, csak rosszat tanulsz t?le.’”
„Szegény tanító!” – mondta Kanóc, és sajnálkozva a fejét csóválta. – „Tudom, hogy, nem nagyon kedvelt, és kígyót-békát kiabált rám, de én nagylelk?en megbocsátok neki.”
„Micsoda nemeslelk? gondolkodás!” – mondta Pinocchio, és szívélyesen megölelte és homlokon csókolta a barátját.
Telt-múlt az idõ; ötödik hónapja éltek Játékországban, ötödik hónapja egyebet se tettek, mint játszottak, szórakoztak. Könyvet nem is láttak, iskolának hírét se hallották.
Hanem az ötödik hónap végén Pinocchiót olyan kínos meglepetés érte, amit?l nyomban megcsappant a jókedve.
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
