Harminckettedik fejezet,
melyben Pinocchiónak szamárfüle n?, majd hamarosan igazi szamárrá változik, s?t iázni kezd…
Hogy mi volt ez a kínos meglepetés? Elmondom én máris kedves kis olvasóim: kínosabb már nem is lehetett volna.
Egy reggel Pinocchio fölébredve meg akarta vakarni a feje búbját, fölemelte hát a kezét, ám a keze beleütközött valamibe. Kitaláljátok-e, mibe ütközött?
Nagy meghökkenéssel azt vette észre, hogy füle n?tt, hozzá még nem is kicsiny, hanem tenyérnyi, arasznyi füle.
Az tudnivaló, hogy Pinocchiónak mindeddig – születése óta – nagyon piciny füle volt, oly piciny, hogy látni sem lehetett. Most viszont, amikor a feje búbját akarta megvakarni, volt füle, és éppen abba üt?dött bele a keze.
El lehet képzelni meghökkenését, amikor azt tapasztalta, hogy az éjszaka során füle n?tt, éspedig két jókora füle.
Hamar fölkelt, és indult, hogy tükörbe nézzen. Az ám, csakhogy nem talált tükröt, egyet sem, teletöltött hát vízzel egy mosdótálat, abban nézte meg magát, és akkor látta, hogy nem tévedett.
Kis híja, hogy holttá nem lett rémületében.
Jobbról-balról egy-egy hatalmas szamárfül ékeskedett a fején!
El?ször iszonyúan megijedt, s próbálta leszedni, de persze nem ment. Aztán a szégyent?l, az elkeseredést?l, no meg a fájdalomtól, amit az újdonsült füle dühös cibálásával okozott magának, keserves sírásra fakadt.
Addig sírt, addig jajveszékelt, míg siránkozását meg nem hallotta Mormotácska, aki a fölötte lev? lakásban lakott. Azt hitte, valami komoly baj történt, lesietett hát, és benyitott Pinocchiohoz, és nagy szeretettel kérdezte:
„Mi történt? Csak nem beteg, kedves szomszéd?”
„De bizony az vagyok!” – nyöszörgött Pinocchio. – „Mégpedig úgy érzem, súlyos beteg vagyok. Pedig úgy félek a betegségekt?l! Nem néznéd meg a pulzusomat?”
És már nyújtotta is a Mormotácska felé a csuklóját.
Az megtapintotta, fejét csóválta, sóhajtott.
„Haj, haj, itt valóban nagy a baj.”
„Miért?” – kérdezte Pinocchio szorongva.
„Lázad van. Mégpedig jókora lázad.”
„Megfázástól? Gyomorrontástól? Avagy miféle az a láz?”
Mormotácska tovább csóválta a fejét, egyre aggodalmasabban.
„Se megfázás, se gyomorrontás. Ezt úgy hívják, hogy szamárláz.”
„Fogalmam sincs róla, miféle láz lehet az.” – mondta Pinocchio, pedig hát tudta, nagyon is jól tudta, mi az.
„Akkor megmagyarázom.” – f?zte tovább Mormotácska. – „Két-három órán belül – sajnos – át fogsz változni. Nem leszel többé se bábu, se gyerek…”
„Hanem, mi leszek?”
„…hanem szabályszer? csacsi leszel. Pontosan olyan, amilyen a targoncát húzza, és a karfiolt meg a zöldséget viszi a piacra.”
„Jaj nekem! Jaj nekem, szerencsétlennek!” – jajongott Pinocchio, és két kézzel tépte a szamárfülét, mintha nem is a sajátja volna.
„Nézd, kedves barátom” – csillapította Mormotácska -, „ez már mind hiábavaló, ezen már nem lehet változtatni. Egyszer és mindenkorra meg van írva, hogy azokból a gyerekekb?l, akik utálják az iskolát, a könyvet és a tanulást, el?bb-utóbb címeres szamár lesz.
„Igazán?” – zokogta Pinocchio.
„ Sajnos, igazán. És most már hiába jajveszékelsz, el?bb kellett volna meggondolnod.”
„De ha egyszer nem én vagyok a hibás, Mormotácska, nem én, hanem a Kanóc!”
„Ki az a Kanóc?”
„Az iskolatársam. Én haza akartam menni, engedelmes gyerek akartam lenni, tanulni akartam, meg akartam becsülni magamat… És akkor Kanóc azt mondta: ’Csak nem állsz neki tanulni? Csak nem fogsz iskolába járni? Gyere velem Játékországba, ott nem kell az eszünket koptatni, ott reggelt?l estig egyéb sincs, mint játék és mulatság.’ ”
„És te miért hallgattál haszontalan pajtásod szavára?”
„Miért? Mert én is haszontalan vagyok, ostoba, oktalan tökfilkó! És ráadásul szívtelen is; mert ha lenne bennem csak egy parányi szív is, nem hagytam volna ott a Tündért, anyácskámat és jóakarómat… És most nem bábu volnék, hanem igazi kisfiú, olyan, mint a többi… Csak találkozzam Kanóccal, ellátom a baját, el én, de úgy, hogy megemlegeti!
Azzal már indult is kifelé; a küszöbön azonban eszébe jutott, hogy szamárfüle van, s így aligha mutatkozhat ország-világ el?tt; fogott egy gyapjúsapkát, föltette a fejére, és behúzta az orra hegyéig, így indult útnak, hogy megkeresse Kanócot.
Kereste az utcákon, kereste a tereken, kereste a színházakban: sehol se akadt a nyomára. Akivel útközben találkozott, mindenkit?l megkérdezte, nem látták-e, de nem látta senki.
Akkor végül elment Kanóc lakására, és bekopogtatott.
„Ki az?” – kérdezte Kanóc odabentr?l.
„Én.” – felelte a bábu.
„Várj, mindjárt ajtót nyitok.”
Jó félóra múlva valóban kinyílt az ajtó. Pinocchio belépett, és alaposan elcsodálkozott: ott állt el?tte Kanóc, az õ fején is gyapjúsapka, behúzva egészen az orra hegyéig!
Erre a látványra mintha egy kicsit megkönnyebbült volna Pinocchio. Azt gondolta magában:
“Lehetséges volna, hogy a barátomnak is ugyanaz a baja, mint nekem? Neki is szamárláza lenne?”
De úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.
„Hogy vagy, öregem?” – kérdezte mosolyogva.
„Remekül. Mint sajtkukac a sajtban.”
„Komolyan mondod?”
„Miért ne mondanám komolyan?”
„Hát…ez a gyapjúsapka rajtad… „
„Az orvos rendelte. Kimarjult ugyanis a térdem. De rajtad, kedves bábum, rajtad miért van gyapjúsapka?”
„Öööö… Nekem is az orvos rendelte. Kibicsaklott ugyanis a bokám.”
„Szegény Pinocchio!”
„Szegény Kanóc!”
Utána hosszan hallgattak mind a ketten, és amíg hallgattak, fürkészve mustrálgatták egymást. Végül is Pinocchio szólalt meg els?nek.
„Mondd csak, egyetlen barátom” – mondta mézesmázosan -, „neked még sose fájt a füled?”
„ Á! Soha! Hát neked?”
„Á! Nekem se. Ma reggel azonban… Meg kell mondanom…Borsódzik a hátam, ha csak rágondolok!”
„Hát… Velem is valahogyan így van.”
„Veled is? És melyik füled fáj?”
„Mind a kett?. Hát neked?”
„ Hát nekem is. Eszerint ugyanaz a bajunk van?”
„Attól tartok, hogy igen.”
„Mondd, Kanóc, ha megkérlek, megteszel nekem valamit?”
„Szíves örömest! Attól függ…”
„ Mutasd meg a füleid!”
„Miért is ne? De el?bb te mutasd meg a tiédet!”
„Nem, el?ször te mutasd, kedvesem!”
„Nem, nem, csak teutánad, barátom.”
„Tudod mit? Kössünk egyezséget!”
„Mi módra?”
„Egyszerre mutassuk meg! Mind a ketten egyszerre kapjuk le a sapkánkat. Rendben van?”
„Rendben.”
„Helyes. Akkor: figyelem!”
És Pinocchio nagy hangon számolni kezdett: „Egy… kettõ… há-rom!”
A –rom!-ra mind a ketten lerántották, és a leveg?be hajították a sapkájukat.
Ami most következett, hihetetlen lenne, ha nem lenne színigaz. Pinocchio és Kanóc ugyanis, amint meglátták egymást mindketten szamárfülesen, ahelyett, hogy kétségbeesve jajgattak volna, úgy elkezdtek hahotázni, hogy majd beleszakadtak.
Csak úgy vonaglottak a kacagástól – hihihi! hahaha! -, vihogtak, pukkadoztak, gurguláztak, heherésztek, mígnem Kanóc egyszer csak üvölteni kezdett:
„Segítség! Segítség! Pinocchio, segítség!”
„Mi bajod?” – kérdezte a bábu.
„Jaj, jaj, nem bírok tovább két lábon állni!”
„Jaj, jaj, már én se!” – jajdult föl Pinocchio is.
És már mindketten négykézlábra ereszkedtek, és kezdtek négykézláb körbe-körbe keringeni a szobában. És ahogy így keringtek, a karjuk lassan átváltozott lábbá, tenyerük patává, arcuk megnyúlt, átváltozott szamárfejjé, b?rük pedig csíkos sz?r? szamárb?rré keményedett és vastagodott.
De még ennél is borzasztóbb és szégyenletesebb volt, amikor érezniük kellett, hogy hirtelen igazi szamárfarkuk is n?.
Ez már több volt a soknál, ez ellen már tiltakozni akartak; de bár ne akartak volna, mert ahogy szólni kezdtek volna, szájukból nem emberi hang jött ki, hanem valami keserves, fület f?részelõ ordítás, ilyesformán: iá! iá! iá!
És ekkor odakintr?l keményen megzörgette valaki az ajtót.
„Nyissátok ki! Én vagyok itt, a Kisemberke, a kocsis, aki Játékországba hozott benneteket. Gyorsan, gyorsan nyissátok, különben jaj nektek!”
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
