36. fejezet,
melyben végre is Pinocchio bábuból igazi kisfiúvá változik…
Úszott, úszott Pinocchio, élénken, hogy mihamarabb partra érjen, miközben érezte, hogy apácskájának, ki a hátán lovagolt, és mindkét oldalon vízbe lógott a lába, minden porcikája reszket, mintha csak forró láz gyötörné a szegény embert. Hidegt?l-e, vagy a félelemt?l, ki tudja?
Talán ett?l is, attól is.
Pinocchio azonban arra vélte a reszketést, hogy félszb?l fakad, hát megpróbálta megnyugtatni:
„Bátorság apácskám! Még néhány perc, és partra érünk, megmenekülünk!”
„Csak tudnám, merre az az áldott part?” – kérdezte az öreg, összehúzva szemét, mint a férfiszabók szokták, mikor cérnát f?znek a t?be. – „Tessék, itt vagyunk, és hiába nézek erre vagy arra, semmi egyebet nem látok, mint a tengert és az eget.”
„Csakhogy én a partot is látom ám!” – mondta a bábu. –„Ahogy mondani szokás, olyan vagyok, mint a macska: jobban látok éjjel, mint nappal..”
Szegény Pinocchio, kedves: úgy tett, mintha jó kedv? lenne, pedig hát… Pedig hát kezdett fogyni az ereje és a lélegzete is, pedig a part még sehol sem látszott.
De még úszott, egyre úszott, mígnem minden ereje elfogyott, akkor hátrafordult Dzseppetto felé, és e szavakat szólta:
„Apácskám…. segítség ….. meghalok!”
És mindketten már-már elmerültek a végtelen tengerben, amikor Pinocchio mintha a nevét hallotta volna: mintha egy vékony hang szólította volna a víz alól.
„Ki hal meg itt?”
„Én, én és szegény jó apácskám!”
„Ez a hang ismer?s nekem. Nem Pinocchio vagy?”
„Éppenséggel az vagyok. És te, ki vagy?”
„Nem emlékszel rám? Én vagyok a Tonhal, akivel a Cápa bendõjében találkoztál.”
„Igen, igen! Tudom! De hogyan szabadultál meg?”
„Követtem a példátokat! Láttam, ahogy jöttetek kifelé, és utánatok lopakodtam; akkor már én is azt gondoltam magamban, amit te: ’Én pedig kijutok, ha törik, ha szakad!’ Nektek az elsõ tüsszentésre sikerült; de a Cápa olyan gyorsan becsukta utána a száját, hogy én bent rekedtem. Sebaj, gondoltam, ha egyet tüsszentett, tüsszenthet egy másodikat is. Addig-addig csiklandoztam, míg másodszorra is el nem prüszkölte magát. Akkor már ügyesebb voltam; még jóformán ki se látottá a száját, s én máris ugrottam kifelé. Na de nem segíthetnék rajtatok valamiben?”
„Hát, ami azt illeti” – dünnyögte Pinocchio -, „ha például lennél szíves megmutatni, merre van a part…”
„Az olyan messze van, hogy sose érnétek el.” – felelte a Tonhal. – „De ha hajlandó vagy belekapaszkodni a farkamba, és az a bácsi is a hátadon, egykett?re kivihetlek benneteket.”
„De nem leszünk túl nehezek?” – aggodalmaskodott a bábu.
„Nehezek, nekem?” – nevetett a Tonhal. – „Bízd csak rám, és kapaszkodjatok!”
Azzal már indultak is. A Tonhal vidáman hasította a vizet, és nem telt bele fél nap, fölt?nt el?ttük a part. Eltelt még egy óra, és kiértek.
Els?ként Pinocchio ugrott partra, aztán kitámogatta Dzsepettót is a homokra. Akkor odafordult a Tonhalhoz, és meghatott hangon mondta:
„Barátom, megmentetted apácskámat, és igazán nem is tudom, hogy köszönjem meg neked! Legalább azt engedd meg, hogy az örök barátságunk jeleként megcsókoljalak!”
Erre a Tonhal kidugta busa fejét a vízb?l, és Pinocchio letérdelt a parti homokba, és szeretettel megcsókolta a hal száját.
Ennyi gyöngédséghez a szegény hal nem szokott hozzá, zavarba jött, és mivel nem akarta, hogy sírni lássák, mint valami kiskölköt, hamar lebukott a víz alá, és elúszott.
Pinocchio visszatért Dzsepettóhoz, föltámogatta a kimerült öreget, és karját nyújtotta neki:
„Menjünk, apácskám, csak támaszkodj rám nyugodtan! Nagyon lassan fogunk menni, akár a hangyakölykök, aztán ha elfáradsz, csak szólj, megpihenünk bármikor.” – mondta.
„Hová, hová megyünk édes fiam?” – kérdezte siránkozva Dzsepetto.
„Keresünk valami házat vagy kunyhót, ahol kaphatunk egy falásnyi kenyeret, és ahol megpihenhetünk.”
Alig tettek meg száz lépést, egy fa alatt, az útszélen két ütött-kopott alakot pillantottak meg.
Pinocchio azonnal megismerte ?ket: az egyik a Róka volt, a másik a Macska, de alig lehetett rájuk ismerni, úgy el voltak ny?ve. Képzeljétek csak, a Macska valóban megvakult, már nem kellett tettetnie a vakságot; a Róka meg mindkét lábára sántított, és még hozzá a farkát is elveszítette, és vénségére egészen megmolyosodott. Úgy ám! Ez a két lator valódi koldusbotra, nyomorúságba jutott.
„Jaj, Pinocchio” – kiáltott siránkozva a Róka -, „bocsáss meg nekünk, ne állj bosszút rajtunk; légy könyörületes, hiszen láthatod, hogy nem bírunk menekülni, kényre-kegyre ki vagyunk szolgáltatva!”
„Ki vagyunk szolgáltatva.” – ismételte a Macska.
„Ég veletek, hamis barátok!” – mondta a bábu. – „Egyszer rászedtetek, még egyszer nem fogtok!”
„Hidd el Pinocchio, most nem csalunk meg, most igazán nyomorultak vagyunk!”
„Nyomorultak vagyunk!” – ismételte a Macska.
„Ha nyomorultak vagytok, hát megérdemlitek. Emlékezzetek a közmondásra: ’Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik!’ Ég veletek, hamis barátok!”
„Légy részvéttel irántunk!”
„Irántunk!”
„Ég veletek, hamis barátok! Gondoljatok a másik közmondásra: ’Az ördög lisztje mindig teli van korpával!’”
„Ne hagyj így itt minket!”
„…minket!” – visszhangozta a Macska.
„Ég veletek, hamis barátok! Ne feledjétek a harmadik közmondást: ’Aki felebarátja köpönyegét ellopja, meztelenül hal meg!’”
Így szólván vonta is magával apácskáját, és mentek tovább, de még sokáig hallották maguk mögött az útonállóból lett koldusok siránkozását.
Nemsokára szalmatet?s kis kunyhóhoz értek.
„Ebben a takaros kis kunyhóban bizonyára lakik is valaki.” – mondta Pinocchio. – „Próbáljunk szerencsét!”
Bekopogtattak.
„Ki az?” – kérdezte egy cingár hangocska odabent.
„Egy szegény apa a szegény fiával. Se kenyerünk, se hajlékunk.”
„Fordítsátok meg a kulcsot, és kinyílik az ajtó!”
Pinocchio fordított egyet a kulcson, és az ajtó valóban kinyílt. Beléptek, de sehol nem láttak senkit.
„Hol vagy, gazda?” – kérdezte Pinocchio jó hangosan.
„Itt fönt.”
Fölnéztek: a mestergerendán ott ült a Beszél? Tücsök.
„Ó, te vagy az, kedves Tücsök?” – mondta Pinocchio meglep?dve, és illend?en meghajolt.
„Kedves Tücsök? Úgy emlékszem, nem mindig voltam kedves neked, barátom. Volt id?, amikor kalapácsot vágtál hozzám.”
„Igazad van.” – mondta Pinocchio b?nbánó hangon. – „És ha akarsz, kergess el, vagy vágj hozzám, ha tetszik, kalapácsot, csak szegény jó papámhoz légy jó szívvel!”
„Jó szívvel vagyok az apához is meg a fiához is; éppen csak emlékeztetni akartalak a gorombaságodra, hogy megtanuld: ha másoktól jót vársz, neked is jót kell tenned másokkal!”
„Megtanultam, és nem is felejtem el soha többé.” – mondta Pinocchio. – „De mondd csak Tücsök, hogy jutottál ehhez a csinos kis kunyhóhoz?”
„Ezt a házikót egy nagyon kedves báránytól örököltem: csoda bárány volt, a gyapja olyan kék, mint a nyári égbolt.”
„És az a bárány, hová ment?”
„Nem tudom.”
„És mikor jön vissza?”
„Soha. Tegnap, mikor elment, szomorúan bégetett, mintha csak azt mondta volna: ’Szegény kis Pinocchióm, sosem látlak többé, soha! A Szörny? Cápa bizonyára már meg is emésztett téged!’”
„Így mondta? Biztosan így mondta? Akkor ? volt, csakis ? lehetett! Az én Tündérem!” – kiáltotta Pinocchio, és leroskadt a földre sírva, zokogva.
Amikor megnyugodott kissé, és fölszárította könnyeit, hamar szénából fekhelyet készített, és ráfektette öreg apácskáját. Aztán azt kérdezte a Beszél? Tücsökt?l:
„Mondd csak Tücsök! Nem tudnál egy pohárka tejet adni szegény papámnak?”
„Én, sajnos, nem élek tejen, de lakik itt a szomszédban egy kertész, bizonyos Dzsandzso, annak vannak tehenei, annál kaphatsz tejet.”
Pinocchio már szaladt is.
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
